Loren G. Blackmore

Sosem hittem volna, hogy egyszer eddig eljutok. Hogy valaha, lesz belőlem valaki. Valaki, akit talán még becsülnek is. Vagy talán nem is engem becsülnek? Hanem azt, aki nem is vagyok igazán? Meglehet. Hisz egy olyan embernek, mint én, a világ néha fordítottján áll, s máshogy peregnek el a percek.
Mikor kicsi voltam, nem hittem volna, hogy kiléphetek nővérem árnyékából, s rám is felnéz valaki, s nem néznek hibbantnak azért, mert máshogy látom a dolgokat. Mert különc vagyok a magam módján. De minek szaladok ennyire előre? Hisz mindent az elején kell elkezdeni. Ott, ahol minden megalakult.
1986. július 4. én láttam meg a napvilágot, apám nem várt gyermekeként. Nem számítottak érkezésemre, s sokáig győzködte anyámat, vetessen el, de ő valamiért mégsem tette meg. Majd születésem után, pár órával életét vesztette. Engem hibáztattak. Az orvos azt mondta, nem az én hibám volt, de apám csak erősködött évekig, s sokszor a fejemhez vágta, anyám miattam halt meg. Hogy csak és kizárólag az én hibám, hogy nem lehet ott vele. De nem viselte meg a dolog annyira, mint ahogy azt hajtogatta. Hamar megnősült, de csalódás volt számára, hisz Rebecca úgy tekintett rám, mintha saját gyermeke lennék, s úgy is nevelt. Vigyázott rám, csajos dolgokat csináltunk, s sok mindenre megtanított.
Egy nap, mikor olyan hat éves lehettem, a szüli napomon, a függetlenség napi ünnepségre mentünk el. Megnéztük a tűzijátékot, s apám pont akkor nyújtotta be a válási papírokat. Közölte, ha nem teszek úgy, mint akit nem érdekel Becca, akkor elválik tőle, engem meg árvaházba ad. Mondhatom, ez aztán remek egy apuka. Sosem szeretett igazán, s neki hála, meg kellett magam utáltatnom Beccával. Az volt benne a vicces, hogy neki nem szólhattam egy árva szót sem.
Talán 11 lehettem, mikor a nővérem csak úgy haza esett egy pasival, s ki lettem túrva szobámból, mi mellesleg a lehető legjobban volt berendezve, s még egy csomó játékom is kidobásra került. Na akkor határoztam el, ott fogok keresztbe tenni nekik, ahol csak tudok, de mindezek mellett, tanultam, mint a kis angyal, hisz lenni akartam valaki. El akartam érni, hogy ne csak egy legyek a sok közül, hanem én legyek az egyetlen. Mikor magántanárt vettek fel hozzám, közöltem Beccával a puszta tényeket, hogy mért vagyok olyan amilyen, mért kezdtem el feketében járni, mért lógtam iskolából az elmúlt időben. Nem örült neki hogy mindezt apám miatt tettem meg. Elmondta, apám szeret engem, csak még mindig nem dolgozta fel anyám halálát lelke legmélyén, s mivel hasonlítok rá, ezért is viselkedik, úgy ahogy velem. De szerintem ez akkor sem volt jó megoldás, s 18 éves koromban, egy Kung-Fu vizsgám után, közöltem is vele… Ő pedig kezembe nyomott egy kocsi kulcsot. Most mondjátok meg! Mit kellett volna reagálnom rá? Közölni vele, hogy köszi apa, ez volt minden vágyam? Hát nem. Mert hiába volt apa dús gazdag, nekem a pénz sosem jelentett semmit sem.
Ám egy napon, hatalmas fordulatot vett az életem, s olyan lett, mint valami mókuskerék. Egyik pillanatban itt voltam, a másikban, pedig már ott, és végül… egy éjszaka, felnyílt a szemem. Rájöttem, nem vagy őrült. Hogy amiben hittem, az valóság. S megérzéseim nem voltak hiábavalók, s nem csak egy pszichiátriai eset vagyok, akin még a gyógyszeres kezelés sem segítene. A családdal későn értünk haza egy vacsoráról. El kellett játszanunk a mintacsaládot, egy riporter kedvéért. Sosem szerettem eljátszani a jó kislányt, otthon hagyni fekete cuccaimat, bőrnyakláncomat, szöges karkötőm… de mégis meg kellett tennem, s undorító rózsaszín cuccokba bújnom, kedvesen mosolyogni, mint valami hülye. Úgy éreztem magam, mint egy elefánt a porcelán boltban. De személyiségem nem sikerült elveszítenem. Apám nem épp az a fajta volt, ki ezt elnézte. Zsaru volt, de egyben egy rohadt szemétláda is. És kit kövessen a kis lány mint példaképet, ha nem az apját, főleg ha nem mint nap, ilyen példát kap.
Mint általában mindig a 19. születésnapom sem épp a legfényesebb volt, s nem épp a legjobb ajándékot kaptam. Apám elvitt magával munka napjára. Láttam ahogy megöli valami izé… Betelt a pohár. Úgy éreztem, mindennek vége, hisz az egész családom elvették tőlem. Nővérem az évek alatt elköltözött, s vitte azt a soviniszta pasiját is, de itt ez nem lényeges. Inkább az, hogy láttam amint apámat, megölik. Szinte teljesen kiszipolyozták. Lecsapolták a vérét, hulla sápadt lett, mintha sosem élt volna igazán. Szinte teljesen sokkot kaptam.
De akkor határoztam el, nem érdekel tovább mi is lesz. Megtalálom azt a dögöt, és többet nem tehet ilyet egy családdal sem. Meg fogom védeni az embereket! Én leszek az, ki árnyékként figyeli őket este, aki majd elvágja a rémek útját.
Minden időmet annak szenteltem, hogy tovább képezzem magam, hogy meglegyen a kellő erőm arra, hogy végérvényesen eltüntethessem a rosszat az utcákról. Magányos farkasként jártam az éjszakákat, s járom is, mind a mai napig. Követtem annak a dögnek a nyomát, s végül, itt telepedett le. Ezen a helyen, így én is. Vettem egy házat, kocsit, kutyát, s elhitettem mindenkivel, rendes, s aranyos vagyok munkán kívül. S hogy gond ne legyen, senki sem tudta ki is vagyok valójában. Csupán csak egy árny, kit senki sem ismer igazán. Az éjszaka védelmezője… egy vadász…az éj harcosa… egy hóhér…

Név: Anita Blackstone
Kor: 23
Születési idő: 1986. szeptember 3

Igen...ezen élet is az enyém. kell hogy az ember egy cseppet lehessen önmaga, s tudjon végre rendesen viselkedni, s ne csak arra keljen gondolnia, mikor rontanak rám az otthonomban, s ölnek meg az éjszaka kellős közepén azok a rémségek. Elég az, ha annyit tudnak rólam a szomszédaim, magándetektív vagyok. S már vagy két éve ebben a szakmában dolgozom, apám nyomdokait követve, egy gazdag nagybácsival a háttérben, kinek köszönhetően van meg a házam, a kocsim, s persze néhány extra is. Itt szüleim még mindig élnek, csak éppen Európában, és csak levélen keresztül tartjuk a kapcsolatot. Anyám Rita balett oktatól, apám rendőr. Testvérem nincs. Hisz minek kellene megtartani olyan dolgokat, amikkel csak szenvedek, s semmi sem felel meg az elvárásaimnak.
van egy irodám a belvárosban, elég messze a fő úttól, mi sokaknak eléggé furcsa, de engem valahogy nem zavar.
Polcaimon, mindenféle mütyür üldögél, melyek úgymond emlékek innen onnan. Apró figurák, emlék plakettek, miket valóban összeszedtem, s igen, valóban én vagyok a képeken. Na de több extra nem is számít eme életemben. Tagságom van a sport klubba, a lőtérre, sőt, még golfozhatnék is, ha kedvem úgy tartaná. Nem vagyok olyan népszerű, mint ahogy mások, de neme ez így teljes mértékben tökéletes is. Sosem szerettem reflektorfényben lenni. Vagy talán Anita szeret? Talán igen. Hisz akkor nem járna ilyen helyekre.