KezdőlapBelépés
Ki van itt?
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég Nincs
A legtöbb felhasználó (85 fő) Szomb. Okt. 26, 2024 9:49 pm-kor volt itt.
Legutóbbi témák
Facebook
Sharlock Retz
1 / 1 oldal
Sharlock Retz
by Noctis Lucis Caelum Kedd Május 19, 2009 10:57 pm
Sharlock Retz
Faj: halandó
Kora: 25 év
Született: 1984. szeptember.7.
Koncepció: cukrász, a Dissidia szólógitárosa
Külső megjelenés: Fehérre hidrogénezett hajú, kék szemű, vékony, magas fiú.
Természet, viselkedés: Kellemes, humoros és jó társaság. Jó szándékú, és naív.
--------------------------------------------------
Tulajdonságok: (58 +2 SZeP)
Erő: 4
Ügyesség:8
Gyorsaság:8
Modor: 5
Intelligencia: 5
Megjelenés: 6
Észlelés: 6
Állóképesség: 5
Lélekjelenlét: 5
Szerencse: 8
--------------------------------------------------
Előnyök: (+ 1 SzeP)
-Tehetség (1)
-Összpontosítás (1)
Hátrányok:
-Lágyszívű (1)
--------------------------------------------------
Hátterek:
-Anyagi (3)
-Befolyás (1)
-Hírnév (2)
--------------------------------------------------
Képességek (33)
Adottságok: (16)
-Atlétika (2)
-Éberség (3)
-Empátia (2)
-Irányítás (1)
-Helyismeret (2)
-Kézitusa (2)
-Kifejezőkészség (2)
-Kitérés (1)
-Megfélelemlítés (1)
Képzettségek: (10)
-Illemtan (1)
-Közelharc (1)
-Mesterség (cukrász) (3)
-Szereplés (gitár – 3)
-Vezetés (2)
Ismeretek: (7)
-Humán tudományok(1)
-Természettudományok (1)
-Jog (1)
-Nyelvismeret (1) (francia, anyanyelve német)
-Számítógép (2)
-Orvostudomány(1)
Felszerelés:
-lakás a külvárosban
-Apple Macintosh
-ezüst színű Mercedes
- fehér Gibson Les Paul Custom (ahh
)
------ Kisebb módosítások alatt ---
Noctis Lucis Caelum- Alvó
-
Hozzászólások száma : 40
Age : 34
Üzenőláda :
"S csak rémes árnyak bálja, melyet
A véres ablakokon át
Ma itt disszonáns zene mellett
Az utas kavarogni lát,
A sápadt ajtóból ma rémek
Folyója foly
Örökké, s hova azok érnek,
Van kacagás - de nincs mosoly."
Karakterlap : Noctis Lucis Caelum
Registration date : 2009. Apr. 18.
Re: Sharlock Retz
by Noctis Lucis Caelum Kedd Május 19, 2009 11:01 pm
Előtörténet:
Édesapám, az ízig-vérig francia úr, Francis Retz és anyám, a németajkú Kristin Merz által St. Moritzba pottyantott gyermeke vagyok. Mondhatni mozgalmas gyermekkorom volt, egyáltalán nem unalmas! Apám kálvinista lelkész, igen csak lelkesen végezte a munkáját, humoros és művelt egy fazon. Sajnos, Moritzban nem volt gondtalan életünk...Anyagilag akkoriban nem álltunk a helyzet magaslatán. Apám uzsorásokkal keveredett balhéba, kölcsönöket vett fel, amiket nem tudott visszafizetni, rendszerint csak költekezett. Pedig szegény édesanyám, aki szakácsnő volt egy kisebb fogadóban, sokszor káricálta neki hogy ne keverjen minket bajba! Szerényen éltünk, nem voltunk vagyonosak, de egyáltalán nem bántam, hogy nem lettem az az elkényeztetett fajta. Izgalmas történetek során végül is arra kényszerültünk, hogy magunk mögött St.Moritz városát. Mindössze 11 éves voltam, mikor így utunk Luzernbe vezetett. Gyűlöltem azt a helyet… Az iskolában inkább csak csendben elvoltam magamban, és egyenesen haza siettem tanítás után. Nehezen tudtam beilleszkedni, nem tudtam kezelni az új helyzetet.Viszont kellemes emlék, hogy apám által az időtájt tanultam meg gitározni. Luzernben ugyan nem a papi hivatást folytatta, hanem egyszerű hittanórákat tartott, amiket gitárral kísért. Néha vele tartottam, aztán addig unszoltam, amíg meg nem tanított a pengetés alapjaira. Délutánonként sokat gyakoroltam, és egészen belejöttem. Kedvenc másik elfoglaltságom az állatokkal való foglalkozás volt. Talán még az embereknél is jobban szerettem őket… Otthon két macskám volt, egy németjuhászom, és még egy beszélő papagáj is csicsergett a lakásunkban. Igazi állatbarát voltam. Amikor pár napra elkóborolt egy nyávogó tejlefetyelő, akkor igazi letargiába estem és aggodalmaskodtam. Akkor még nagyon jóhiszemű és naív voltam. Lassan elkezdtem kamaszodni, jött a kritikus korszak, ami inkább nem rajtam látszott meg, hanem a korombeli társaimon. Mivel sosem tudtam velük szót érteni, én lettem az állandó célpontjuk. Csúfoltak a családom miatt, amiatt hogy szerényen éltünk, és mert nem voltam olyan romlott és elkanászodott pernahajder, mint ők. Az hogy nem volt sok pénzünk, nem zavart. Sajnos olyan területeken támadtak inkább, ami igen is nagyon fájt nekem. A kutyámat, Johnnyt megmérgezték, amikor az egyik macskám kölyköket szült, ellopták tőlem őket, de a legbizarrabb eset az volt, mikor a szemem láttára gázoltak át biciklivel az utolsó megmaradt kiskedvencemen. Amikor apámékat kérleltem, hogy tegyenek valamit, nem tettek semmit sem. Kerülték a konfliktusokat, hiszen ők sem voltak népszerűen a környéken. Csodabogárnak tartották őket, és a felnőttek is azt sulykolták a gyerekeik fejébe, hogy ne barátkozzanak ilyen istenhívő elborult emberek gyerekeivel. Olyan beszédek is jártak rólunk, hogy mi valójában szellemeket idézünk és az ördöggel paktálunk, megkérdőjelezték apám hitelességét. Engem ugyan köteleztek arra, hogy gyakoroljam a vallást, én nem hittem el egy szavát sem a szent írásnak. Így, Luzern sem bizonyult számomra a paradicsomnak.
Középiskolába kerültem lassan, és a gondok megoldódni látszottak. Mivel nem értettem sok mindenhez, egy vendéglátásra szakosodott iskolába mentem, anyám tanácsára. Nem voltam eléggé művelt és okos, a gitározás akkoriban jobban lekötött, mint a könyvek bújása. A középiskolában találkoztam hozzám hasonló srácokkal, akik kedvelték a zenét, de az ő szüleik sem engedték, hogy zenei tanulmányokat folytassanak. Ebben az iskolában nem voltak kimagaslóan gazdag családból származó gyerekek – emiatt is talán jobban érezhettem magam köztük. Én akkoriban bele voltam bolondulva a zenébe, imádtam az agyament, eszetlen tekeréseket és szólókat. Az új környezetemben ki mertem bontakozni, és újra élveztem a közösségi életet. Talán kissé ki is nyílt a csipám, amit otthon nem igazán díjaztak. Iskolaidőben is dolgozni kényszerültem, ha drága hobbimmal akartam foglalkozni. Így, sikerült egy kedves tanárom által egy cukrászdába kerülnöm, ahol segédkezhettem. Nem volt sok szerepem, beszereztem, pakolgattam az anyagokat, némelyik időszakban felszolgáltam, mert remek kis kávézó, sütiző hely volt ez. Elláttam minden feladatot, amit kértek tőlem. Mivel szerettem az édességeket, és édesszájú voltam, hamar ellehetett varázsolni krémes desszertekkel. (Persze, közrejátszott az is, hogy sok finom, elegáns hölgy fordult meg az ilyen helyeken, ők a másik gyengéim…) Szerettem azt a helyet, és elhatároztam, hogy cukrász leszek. A középiskola után elvégeztem egy képzést, ami által végre hivatásom lett ez a szakma. Amikor 20 éves lettem, elköltöztem otthonról és Martigny felé vettem az irányt szerencsét próbálni. Abban reménykedtem, hogy jól meg fogok élni, de az első pár hónapot elutasítások, bukások sora jellemezte. Minden szemét munkát el kellett vállalnom, mire végre sikerült cukrászként dolgoznom. Egyedül voltam, és nehéznek tűnt. Nagyon nehéznek. Megtettem mindent és keményen dolgoztam.
A zenélés iránti szeretetem azonban sosem múlt el… Ez akkor teljesedett ki, mikor a kedvenc hangszerboltomban mustráltam a hirdetőtáblákat. Egy pofátlanul tarka papírt pillantottam meg – rajta hirdetés, hogy gitárost keresnek egy zenekarba. Kaptam az alkalmon, így én lettem a Dissidia gitárosa. Először féltem, hogy amatőrök gyülekezete és csak komolytalan játszadozás az egész. De, amikor a már meglévő három tag bemutatkozott és megízleltette velem az addigi egyedi hangzásvilágukat, akkor éreztem, hogy jó helyem lesz.
Semmi mesterkéltség – sok szimbolikus, metaforákkal teletűzdelt szöveg, mindenki azt láthatott mögé amit akart, de valójában igen is mély tartalommal bírt. A másik három srác már régebb óta ismeri egymást, és sok mindenen mentek keresztül együtt. Szeretek velük zenélni, és imádok szerepelni.
Édesapám, az ízig-vérig francia úr, Francis Retz és anyám, a németajkú Kristin Merz által St. Moritzba pottyantott gyermeke vagyok. Mondhatni mozgalmas gyermekkorom volt, egyáltalán nem unalmas! Apám kálvinista lelkész, igen csak lelkesen végezte a munkáját, humoros és művelt egy fazon. Sajnos, Moritzban nem volt gondtalan életünk...Anyagilag akkoriban nem álltunk a helyzet magaslatán. Apám uzsorásokkal keveredett balhéba, kölcsönöket vett fel, amiket nem tudott visszafizetni, rendszerint csak költekezett. Pedig szegény édesanyám, aki szakácsnő volt egy kisebb fogadóban, sokszor káricálta neki hogy ne keverjen minket bajba! Szerényen éltünk, nem voltunk vagyonosak, de egyáltalán nem bántam, hogy nem lettem az az elkényeztetett fajta. Izgalmas történetek során végül is arra kényszerültünk, hogy magunk mögött St.Moritz városát. Mindössze 11 éves voltam, mikor így utunk Luzernbe vezetett. Gyűlöltem azt a helyet… Az iskolában inkább csak csendben elvoltam magamban, és egyenesen haza siettem tanítás után. Nehezen tudtam beilleszkedni, nem tudtam kezelni az új helyzetet.Viszont kellemes emlék, hogy apám által az időtájt tanultam meg gitározni. Luzernben ugyan nem a papi hivatást folytatta, hanem egyszerű hittanórákat tartott, amiket gitárral kísért. Néha vele tartottam, aztán addig unszoltam, amíg meg nem tanított a pengetés alapjaira. Délutánonként sokat gyakoroltam, és egészen belejöttem. Kedvenc másik elfoglaltságom az állatokkal való foglalkozás volt. Talán még az embereknél is jobban szerettem őket… Otthon két macskám volt, egy németjuhászom, és még egy beszélő papagáj is csicsergett a lakásunkban. Igazi állatbarát voltam. Amikor pár napra elkóborolt egy nyávogó tejlefetyelő, akkor igazi letargiába estem és aggodalmaskodtam. Akkor még nagyon jóhiszemű és naív voltam. Lassan elkezdtem kamaszodni, jött a kritikus korszak, ami inkább nem rajtam látszott meg, hanem a korombeli társaimon. Mivel sosem tudtam velük szót érteni, én lettem az állandó célpontjuk. Csúfoltak a családom miatt, amiatt hogy szerényen éltünk, és mert nem voltam olyan romlott és elkanászodott pernahajder, mint ők. Az hogy nem volt sok pénzünk, nem zavart. Sajnos olyan területeken támadtak inkább, ami igen is nagyon fájt nekem. A kutyámat, Johnnyt megmérgezték, amikor az egyik macskám kölyköket szült, ellopták tőlem őket, de a legbizarrabb eset az volt, mikor a szemem láttára gázoltak át biciklivel az utolsó megmaradt kiskedvencemen. Amikor apámékat kérleltem, hogy tegyenek valamit, nem tettek semmit sem. Kerülték a konfliktusokat, hiszen ők sem voltak népszerűen a környéken. Csodabogárnak tartották őket, és a felnőttek is azt sulykolták a gyerekeik fejébe, hogy ne barátkozzanak ilyen istenhívő elborult emberek gyerekeivel. Olyan beszédek is jártak rólunk, hogy mi valójában szellemeket idézünk és az ördöggel paktálunk, megkérdőjelezték apám hitelességét. Engem ugyan köteleztek arra, hogy gyakoroljam a vallást, én nem hittem el egy szavát sem a szent írásnak. Így, Luzern sem bizonyult számomra a paradicsomnak.
Középiskolába kerültem lassan, és a gondok megoldódni látszottak. Mivel nem értettem sok mindenhez, egy vendéglátásra szakosodott iskolába mentem, anyám tanácsára. Nem voltam eléggé művelt és okos, a gitározás akkoriban jobban lekötött, mint a könyvek bújása. A középiskolában találkoztam hozzám hasonló srácokkal, akik kedvelték a zenét, de az ő szüleik sem engedték, hogy zenei tanulmányokat folytassanak. Ebben az iskolában nem voltak kimagaslóan gazdag családból származó gyerekek – emiatt is talán jobban érezhettem magam köztük. Én akkoriban bele voltam bolondulva a zenébe, imádtam az agyament, eszetlen tekeréseket és szólókat. Az új környezetemben ki mertem bontakozni, és újra élveztem a közösségi életet. Talán kissé ki is nyílt a csipám, amit otthon nem igazán díjaztak. Iskolaidőben is dolgozni kényszerültem, ha drága hobbimmal akartam foglalkozni. Így, sikerült egy kedves tanárom által egy cukrászdába kerülnöm, ahol segédkezhettem. Nem volt sok szerepem, beszereztem, pakolgattam az anyagokat, némelyik időszakban felszolgáltam, mert remek kis kávézó, sütiző hely volt ez. Elláttam minden feladatot, amit kértek tőlem. Mivel szerettem az édességeket, és édesszájú voltam, hamar ellehetett varázsolni krémes desszertekkel. (Persze, közrejátszott az is, hogy sok finom, elegáns hölgy fordult meg az ilyen helyeken, ők a másik gyengéim…) Szerettem azt a helyet, és elhatároztam, hogy cukrász leszek. A középiskola után elvégeztem egy képzést, ami által végre hivatásom lett ez a szakma. Amikor 20 éves lettem, elköltöztem otthonról és Martigny felé vettem az irányt szerencsét próbálni. Abban reménykedtem, hogy jól meg fogok élni, de az első pár hónapot elutasítások, bukások sora jellemezte. Minden szemét munkát el kellett vállalnom, mire végre sikerült cukrászként dolgoznom. Egyedül voltam, és nehéznek tűnt. Nagyon nehéznek. Megtettem mindent és keményen dolgoztam.
A zenélés iránti szeretetem azonban sosem múlt el… Ez akkor teljesedett ki, mikor a kedvenc hangszerboltomban mustráltam a hirdetőtáblákat. Egy pofátlanul tarka papírt pillantottam meg – rajta hirdetés, hogy gitárost keresnek egy zenekarba. Kaptam az alkalmon, így én lettem a Dissidia gitárosa. Először féltem, hogy amatőrök gyülekezete és csak komolytalan játszadozás az egész. De, amikor a már meglévő három tag bemutatkozott és megízleltette velem az addigi egyedi hangzásvilágukat, akkor éreztem, hogy jó helyem lesz.
Semmi mesterkéltség – sok szimbolikus, metaforákkal teletűzdelt szöveg, mindenki azt láthatott mögé amit akart, de valójában igen is mély tartalommal bírt. A másik három srác már régebb óta ismeri egymást, és sok mindenen mentek keresztül együtt. Szeretek velük zenélni, és imádok szerepelni.
Noctis Lucis Caelum- Alvó
- Hozzászólások száma : 40
Age : 34
Üzenőláda :
"S csak rémes árnyak bálja, melyet
A véres ablakokon át
Ma itt disszonáns zene mellett
Az utas kavarogni lát,
A sápadt ajtóból ma rémek
Folyója foly
Örökké, s hova azok érnek,
Van kacagás - de nincs mosoly."
Karakterlap : Noctis Lucis Caelum
Registration date : 2009. Apr. 18.
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
» Kérdések, problémák
» 6.66-os kísérlet
» Városi Park
» Nicole Drake búvóhelye
» Nicole Drake
» Régi könyvesbolt
» Várfal
» Lucie Eliza Black