Elisabeth (Effy) Leclair

Helló! A nevem Effy... Nem valami izgalmas becenév, de ezerszer jobb, mint az Elisabeth. Különleges ismertetőjegyem? Azt hiszem ilyenem nincs, eléggé beleolvadok a társadalomba. Kivéve talán azt, hogy kábé másfél éve egészen fura dolgokra is képes vagyok, de természetesen erről szinte senki nem tud a környezetemben.
A családom, velük kapcsolatban sincs túl sok szaftos információm. A szüleim boldog házasságban élnek, Franciaország határ közeli vidékén, igazgatják a birtokukat, egész jól megvannak nélkülem. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy rossz lenne a viszonyunk, de tudják, hogy Éric közelében nem lesz bajom. Inkább azt kell mondjam, hogy különösen jó a viszonyunk, főleg apámmal, ami valljuk be talán eléggé ritka eset egy tininél. De mégis ki mással értethetném meg magam, hanem egy olyan emberrel, aki ugyanolyan, mint én?
Julien Leclair, tőle örököltem mindazt, ami vagyok. Persze nem mindig voltam tisztában azzal, hogy ez mit is jelent. A szüleim úgy gondolták nincs szükség arra, hogy „feleslegesen terheljenek”. Anyám szó szerint ezeket a szavakat használta, mert őt mindig is megrémítette az a tény, hogy egy szerető férj mellett egy vadállattal él együtt. Anyám (Amélie Leclair) sokáig ezért nem is ment bele a gyerekvállalásba, de végül apám sármja és érvei győztek, megszületett hát a bátyám: Éric. Éric valahogy kimaradt a sorból, ő nem örökölte az Adományt. Bár csodálom, hogy anyám folyamatos idegeskedése nem tett kárt benne, én biztos nem bírtam volna azt, hogy egyfolytában nyomoz utánam. Ezért is a nagy korkülönbség köztünk, évekig figyelték, hogy vajon mutatja-e jelét a benne lakó vad. Mivel Éric nem fertőződött meg – utálom ezt a kifejezést, az egész családban csak anyám gondolja úgy, hogy ez egy betegség, amiről legjobb nem is tudomást venni, akkor talán megszűnik létezni, engem mindig feldühít vele – anyám már nyugodtan ment bele az újabb gyerekvállalásba. És végre megszülettem én, talán azért váltam azzá, ami vagyok, hogy megbosszuljam anyámon, amiért ennyit kellett várnom a világra jövetellel. Persze őt is meg lehet érteni, sosem fogja azt érezni, amit mi, sosem fogja azt tudni, amit mi, és sosem fogja megérteni azt, amit nekem már tinédzserként sikerült megértenem. De ezért is szeretem annyira, az ő világa olyan egyszerű és tökéletes, néha olyan jó menedék a magamfajtának. Megértem, hogy apám miért őt választotta...
Kezdetben velem is jól ment minden, nem voltam ugyan szokványos kislány, mert nem vonzottak a habos-babos rózsaszín ruhácskák, sokkal inkább a fiús játékok, de úgy tűnt normális gyerek vagyok. 6-7 éves koromtól kezdve azonban alvási zavarokkal küszködtem. Telihold közeledtével nyugtalanul ébredtem fel az éjszaka közepén, nem tudtam aludni, csak miután elvittek sétálni. A természet neszei, dallamai mindig lenyugtattak. Ez a szokásom azóta is megvan, gyakran indulok éjszakai sétára és nincs is szükségem sok alvásra. Persze innentől kezdve véget ért a nyugalom is. Néha rajtakaptam anyámat, hogy hosszasan bámul és szemében valami furcsa fájdalmat véltem felfedezni. Ha rákérdeztem, persze letagadta, apám meg rosszallóan tekergette a fejét, de én akkor sem kérdezősködtem tovább, pedig néha elcsíptem egy-egy ingerült mondatfoszlányt: Mégis mikor akarod, hogy megtudja?!
Anyám szerint legjobb lett volna, ha soha nem tudom meg, de erről nem ő döntött, hanem a természet. Másfél évvel ezelőtt derült fény mindenre. Egész nap nyugtalan voltam, a suliban nem lehetett hozzám szólni, nem tudtam miért vagyok olyan feszült és ettől még idegesebb lettem. Mikor hazaértem sem lett jobb, próbáltam olvasni, lefoglalni magam, de hiába próbálkoztam nem bírtam lenyugodni. Hanyatt vágódtam az ágyon és csak némán szenvedtem, végtagjaim sajogtak, mintha belülről feszített volna valami kitörésre vágyó erő. Még csak délután négy óra körül lehetett, de nagyon kimerült voltam, hamarosan el is aludtam, csak úgy ruhástól mindenestől ahogy beestem az ágyba. Késő éjjel ébredtem meg, de mintha csak öt perc telt volna el azóta, hogy behunytam a szemem. A fejem fájt és még mindig alig bírtam megmozdulni a fáradtságtól. Könnyek gyűltek a szemembe, de még ezen a derengő homályon át is láttam telt arcú Lunát ragyogni az égen. Aztán minden olyan hirtelen történt, tompa fájdalmat éreztem minden egyes porcikámban. Mintha egy láthatatlan kéz próbálná porrá zúzni csontjaim, le akarná nyúzni a bőröm, hogy kifordítva húzza rám újból. Azt hittem az eszemet is elvesztem a fájdalomtól, szinte még üvölteni is elfelejtettem. Első nekifutásra csak egy rekedt sikoly szakadt fel torkomból, de ez is elég volt ahhoz, hogy a szüleim őrült robaj kíséretében rohanjanak be a szobámba. Én tehetetlenül vonaglottam az ágyamon, a ruháimat szaggattam és fogalmam sem volt mi történik velem, valahol a távolban hallottam apám hangját, amint instrukciókat osztogat a család többi tagjának, de már nem tudnám felidézni mi történt ezután. Csak azt tudom, amit elmeséltek. Ez volt az első átalakulásom. Utána legalább két napot átaludtam, nagyon megviselt, mindeközben apu ügyelte minden rezdülésemet, hogy amikor felébredek is ott legyen mellettem. Annyira jó volt, ahogy kinyitottam a szemem őt pillantottam meg elsőként, arcán széles mosoly, tekintetében aggodalommal vegyülő büszkeség. Egy pillanatra el is felejtettem a borzalmat, amit átéltem. Megsimította arcom, én pedig rémülten méregettem a csuklójára tekert kötést. Fel sem kell tennem a kérdést, ő készséggel válaszol, mindent elmesél. Először rettegtem a ténytől, úgy viselkedtem, mint anyám, de később, ahogy egyre többet gondolkodtam rajta, kezdtem elfogadni a tényt.
Persze ez beletelt egy kis időbe, az iskolaévből hátralévő egy hónapban már nem is jártam be. Otthon maradtam és barátkoztam az új önmagammal. A következő évben apám tanácsára magántanuló lettem, így továbbra is otthon maradhattam. Még szorosabbá vált a kapcsolatunk, rengeteget beszélgettünk, sétáltunk együtt. Sok dologra megtanított, bevezetett a farkasok világába, újfajta gondolkodásmódot mutatott és bemutatott a Caern tagjainak. Már egész jól megszoktam a dolgokat, kezdtem megtanulni hogyan irányítsam a képességeim. Minden jól ment.
Aztán Éric 3 hónappal ezelőtt bejelentette, hogy Martigny-be költözik egy állás miatt és szívesen venné, ha vele tartanék. Oda voltam az ötletért, imádom a Bátyám. Hogy vele éljek? Az egy fantasztikus ötlet! Úgyis olyan éretlen és meggondolatlan, nem árt ha van mellette valaki olyan is, aki átgondolja a dolgokat. Egyébként is éhen halna egyedül. Lehet, hogy jó nyomozó, de a túlélési esélyei nullára redukálódnak, ha neki kell összeütnie egy vacsorát, biztos magára gyújtaná a lakást.
Apu is úgy gondolta jót tesz majd a levegőváltozás, anyu pedig már megint aggodalmaskodott, de végül ő is belement és most itt vagyok. Én vigyázok a bátyámra, ő vigyáz rám. Mi mást kívánhatnék még?