Heather Daniela Brown

Előtörténet

Dieter Lang nyilatkozatai

Vallomás
Mókás volt végignézni az üvegfalú, jól hangszigetelt irodából, a helyiség felé közeledő felháborodott alakot. Az ügyvédem. Odakint még csapkod, a szájáról indulatos hőbörgés olvasható le, s mikor benyit vörösödő feje árulkodik lelki állapotáról. Egy kék mappa van a kezében, amit hanyagul dob le elém az asztalra, hátat fordít és görcsösen hajába túr, ezzel a rögtönzött fejmasszázzsal igyekezvén lenyugodni. Magam elé húzom a paksamétát, s az első oldalra pillantva önkénytelenül is elmosolyodom, azonnal sikerül kiszúrnom mi az, ami az ügyvédet ennyire felidegesíti. Valahol a harmadik sor tájékán egy ismerős nevet látok: Heather Daniela Brown. Ezt meg vajon hogy intézte el?
- Hat éve... Amióta ez a ribanc betette ide a lábát, egyetlen ügyet sem nyertem ellene!
Azonnal feltűnik előttem a képe. Fehérbe forduló hamvasszőke tincsei szolid eleganciával hullnak vállára, érintetlen alabástromfehér bőre, a megigéző szürke tekintet, ajkainak vérvörösen izzó élénksége, gúnyos vonallal rajzolt félmosolya, visszafogott, ugyanakkor magabiztos jelensége, ami mindig úgy megbabonáz... Mosoly ül ki arcomra, ha rá gondolok, most is így történt, legalábbis csak erre tudok következtetni az ügyvédem izzó tekintetéből, mely most hirtelen rám szegeződik. Észre sem vettem mikor fordult meg. Vonásaim újra komorrá és semmitmondóvá válnak, valamiért nincs kedvem a rettegő vádlott szerepéhez.
- Egy sznob, fennhéjázó, kékvérű pióca, mások vérét szívja, és mindenki bedől neki! - itt el kell fojtanom egy nevetést. Tisztában vagyok vele, hogy csak az irigység beszél belőle, de szórakoztató lenne, ha rájönne, hogy a legutóbbi mondatának mekkora valóságalapja van. Szívesen megnézném akkor.
- Nyugalom. Nem gondolod, hogy neked, mint ügyvédnek inkább bennem kellene erősíteni a hitet, hogy igen is megúszod, mert kiharcolom az igazadat? Néha komolyan nem értem miért alkalmazlak. – Dehogynem, mindig jól szórakozom rajta és mert a gyenge idegzete ellenére, Heather után ő a legjobb ügyvéd az egész városban.
A megjegyzésemre sikerült összeszednie magát és egész jó tervet eszelt ki, amit ha ügyesen ad elő még fel is menthetnek. Én persze biztos voltam abban, hogy Heather nem hagyja magát, és persze abban is, hogy bárhogy alakul, nem fogok rosszul járni.

A tárgyalás napjáig nem is láttam. Már a parkolóban kiszúrtam az ezüst BMW-t, éhes tekintettel kutattam utána, de sehol sem láttam, feszült várakozás fogott el, aggódni kezdtem, hogy vajon merre lehet már. Verejtékező homlokkal bámultam a bejáratot, az ügyvédem egyenes háttal ült mellettem, a szemem sarkából észre vettem az ábrázatára kiülő elégedett mosolyt, majd hirtelen kinyílt az ajtó.
- Csodálatos... – csúszott ki a számon, mire Jörg is felkapta fejét. Végre megérkezett Ő is. Gyors léptekkel haladt végig a sorok közt, egész testéből a fegyelmezettség, a szigor sugárzik, ami valahogy hatással van a teremben ülő összes emberre. Nem néz rám, de tudom, hogy észrevett. Rideg, elérhetetlen, ez az ami a leginkább vonzz benne, és ez az amivel megvéd.
- Kérem, álljanak fel! – hangzik a parancs a pulpitus mellett álló egyenruhás őr szájából és kezdetét veszi a küzdelem. Fogalmam sincs miről volt szó, végig őt figyeltem, ő pedig tüntetőleg nem vett rólam tudomást. Nagy mélázásomban észre sem vettem, hogy peregnek a percek, csak akkor ocsúdtam fel, mikor Heather pakolászni kezdett, s ahogy jött, se szó se beszéd elhagyta a termet. Végig követtem tekintetemmel a kijáratig, legszívesebben utána mentem volna, de tervem szövögetése közben Jörg zavart meg.
- Gratulálok! – az őszinte, meglepett boldogság tisztán kivehető hanglejtéséből. Nyilván nem érti, hogy úszhattam meg ilyen csekély büntetéssel a dolgot. Kedvem lett volna, hogy mesélésbe kezdjek, de képtelen voltam rá...

A sokadik találkozás
Oly sok idő után végre ismét meglátogatott. Izgatott lelkesedés kerített hatalmába, amint megláttam a lakásom ajtajában. Már késő este volt, de ő szokott élénkségével libbent be az ajtón. Egy szót sem szólt, két lépéssel a hátam mögé került, s mialatt becsuktam az ajtót megbizonyosodott arról, hogy senki sem láthat. Éreztem, ahogy keze vállamra siklik, bár ruhán keresztül nem érezhettem, mégis beleborzongtam hűvös érintésébe. Szelíd, de határozott és gyors mozdulattal fordított maga felé. Nem bírtam megszólalni, szívem a torkomban dobogott, s őrülten vágyakoztam közelségére. Hátamat az ajtónak támasztottam, türelmetlenül fürkésztem arcát, ő pedig finom mozdulattal simult hozzám, ajkait nyakamhoz emelte. Reszkető izgalommal vártam, hogy megtegye. Hallottam, ahogy mély lélegzettel kezdte ízlelgetni illatomat, majd orrával és ajkaival cirógatta végig az ütőerem vonalát, s egy hirtelen mozdulattal vájta belém fogait. Kielégítő fájdalom nyilallt belém, ahogy éles szemfogai átszakították a bőröm, ő pedig inni kezdett. Ujjai görcsösen markolták vállam, szorítása enyhe gondoskodással tartott meg, ahogy egyre gyengültem. Percekig itta a vérem némán, egyetlen cseppet sem pazarolt el. Bőrömön éreztem, ahogy ajka egészen átmelegszik, szédülni kezdtem forró csókjától, de nem akartam, hogy véget érjen. Megérezte gyengeségem. Nem folytatta, hiába is kértem volna. Nem is tudtam. Még pár pillanatig voltam magamnál, éreztem ahogy nyelvével zárja le a sebet, majd minden elsötétült, elnehezült szemhéjaim sötét lepelként borultak le.
Nem tudom mennyi ideig lehettem eszméletlen, de már az ágyamban tértem magamhoz, a nyakam újra érintetlen volt, mintha csak egy furcsa álom lett volna. Nem volt meglepő, legtöbbször így zajlott a dolog. Az viszont annál inkább, hogy mikor felültem megpillantottam őt az ágyam végében. Épp a palmtop-ján bogarászott valamit, s egészen úgy tűnt, hogy észre sem vette az ébredésemet. Ilyenkor mindig olyan közelinek és emberinek tűnik, s mindig eljátszadozom a gondolattal, hogy mi lenne ha...
Észrevette, hogy mozgolódom, bepötyögött még valamit, klikkelt kettőt a képernyőn, majd becsukta és arrébb tette a szerkentyűt. Felém fordult, s még mindig szótlanul tekintett rám. Hűvös tekintettel mért végig, amiben mindig éreztem valami barátságosat, szokásos félmosolya csak felerősítette bennem ezt az érzést, s bátrabban közelítettem hozzá.
- Köszönöm – ez jutott elsőként eszembe, de nem ismételhettem elégszer. Egy bólintással vette tudomásul, majd felállt és az ablakhoz lépett. A sötétítőfüggönyt félrehajtva tekintett fel az égre, szürke szemei szinte világítottak az ezüstös holdfényben.
- Későre jár – búgta fület gyönyörködtető hangján és szedelőzködni kezdett. Kikászálódtam az ágyból, hogy visszatartsam, legutóbb azt ígérte mesél a régi életéről, de mintha csak hallotta volna gondolataim. Ahogy keze után nyúltam volna, elhúzta, s delejező pillantásával ragadta meg az enyémet.
- Nem tartozom semmivel... – nem tudtam ellenkezni, így hagytam elmenni.

Hangok
2008. november 1-re virradóra eszméletlenül találták a szobájában lévő tükör maradványai mellett. Öngyilkossági kísérletet hajtott végre. A páciens a következőképpen nyilatkozik az éjszaka történtekről:
Nem... nem szeretem halottak napját. Nem. Mindig hallom őket. A hangok... sosem hallgatnak el. Idegesítenek... Utálom őket.
Sötét volt. A nővér kiment, de hiába kértem, őket nem vitte magával. Azt mondta egyedül vagyok, de hazudott! Hallottam a hangjukat! Ott voltak... Folyamatosan kántáltak.
Szemei fennakadnak, sejtelmesen halk hangnemben beszél.
Vigyázz!
A továbbiakban ijesztő részletességgel számol be egy idegen nőről, aki csodálattal tölti el, de ugyanakkor retteg tőle. Tévképzeteinek visszatérő alakja, talán egy múltbéli rossz élmény kivetülése. A nő már több alkalommal is a vérét vette, s gyakran kérdezgeti látomásairól. Leírhatatlan gyönyörként élte meg a nő közelségét, emiatt kezdett félni tőle. Az egyik ilyen állítólagos éjszakai látogatás után kísérelt meg öngyilkosságot, az intézetben először és azóta is utoljára.
A vizsgálatok során kiderült, hogy az éjszakai látogatásoknak semmi nyoma, a páciens egyébként is vérszegény, nem bizonyítja semmi, hogy az említett nő létezne.
Ritkán, egy fiatalabb nőről is beszámol, de ő mindig csak figyelőként van jelen.