Alev Beckett

by **Alev Beckett** Szomb. Május 30, 2009 12:05 am

● Alapvető információk ●
◊ Név: Alev Beckett
◊ Születési dátum: 1986.07.07.
◊ Faj: Vérfarkas
◊ Származás: Homid
◊ Birtokolt alakok: Homid | Scorg | Lupus
◊ Megjelenés címszavakban: 185 cm | szőke haj | barna szem | vékony, izmos | fürge

● Tulajdonságok ●
◊ Erő: 5
◊ Ügyesség: 9
◊ Állóképesség: 5
◊ Modor: 6
◊ Megjelenés: 6
◊ Észlelés: 9
◊ Intelligencia: 7
◊ Gyorsaság: 6
◊ Szerencse: 6
◊ Akaraterő: 6

● Előnyök - Hátrányok ●
↑ Egyensúlyérzék (1)
↑ Kis alvásigény (1)
↑ Vakmerő (3)
↑ Vizuális memória (2)
↓ Fóbia (2) - aerofóbia
↓ Függőség (1)
↓ Ízletes vér (3)
↓ Vérbeli ragadozó (1)

● Hátterek ●
◊ Anyagi háttér: 2
◊ Fétis: 3
◊ Haver: 1
◊ Kapcsolatok: 1
◊ Rejtőzés: 3
◊ Rítusok: 2

● Adottságok ●
◊ Atlétika: 3
◊ Empátia: 1
◊ Éberség: 4
◊ Helyismeret: 1
◊ Intuíció: 1
◊ Kézitusa: 2
◊ Kifejezőkészség: 1
◊ Kitérés: 2
◊ Kutatás: 4
◊ Rászedés: 1

● Képzettségek ●
◊ Akrobatika: 3
◊ Állatszelidítés: 1
◊ Biztonsági rendszerek: 2
◊ Illemtan: 1
◊ Lopakodás: 2
◊ Lőfegyverek: 1
◊ Túlélés: 2
◊ Technológiaismeret: 1

● Ismeretek ●
◊ Humán tudományok: 1
◊ Nyomozás: 3
◊ Okkultizmus: 1
◊ Számítógép: 2
◊ Hackelés: 1
◊ Természettudomány: 2
◊ Történelem: 1
◊ Rituálék: 2

● Származási adományok ~ Homid ●
◊ Emberszag (1)
◊ Technológia rombolása (2)

● Égisz adományok ~ Ragabash ●
◊ A futó víz illata (1)
◊ Nyitott pecsét (1)
◊ Boldog észrevétlenség (2)
◊ A préda illata (2)
◊ Holdhíd nyitás (3)
◊ Luna áldása (4)

● Rítusok ●
◊ Vadász-ima
◊ Misztikus inga rítusa

● Fétisek ●
◊ D'siah
◊ Légtalpas cipő

● Szabadon Elkölthető Pontok ●
◊ Tulajdonságok: 7
◊ Adottságok: 5
◊ Képzettségek: 1
◊ Hátterek: 2
◊◊ Összesen: 15

by **Alev Beckett** Szomb. Május 30, 2009 6:24 pm

Szóval azt kéred, meséljek el mindent magamról? Rendben. De ígérd meg, hogy soha, senkinek nem mondasz el semmit. Egy szót sem... Megígéred, ugye? Hehh, jól van. Meglepődtél a hangulatváltozásomon, igaz? Pedig én is tudok komoly lenni, hisz nézd csak: hiába tűnök középiskolásnak, már húsz éves is elmúltam. Öregít a bölcsesség, tartja a közmondás. Nos, felkészültél? Lássunk is neki.
1986.07.07 - valamennyire szimmetrikus dátumon jöttem világra (Genfben), bár tudom, hogy önmagukban senkit sem szoktak érdekelni az üres számok. Ó, pedig ezek mennyire nem üresek. Tudod, mi volt ezen a napon? Úgy ám. Újhold. Akkor még nem hittem, hogy bármi közöm is lesz Lunához, de tévedtem. Ma már azt hiszem, ez egy jóleső tévedés volt. A Fényességes arc nélkül mosolygott le rám, azt hiszem, óvatosan meg is érintett, de ki tudja már. Olyan fiatalkorára ki emlékszik vissza? Apropó, fiatalkor. Kisgyermekként egyszerűen imádtam mászni. Csak föl és föl és föl, falra, fára, szekrényre, oszlopra, amire csak lehetett, és arra is, amire nem. Édesanyám mesélte, hogy egyszer valahogy felszenvedtem magam a tetőre, és órákig nem tudtak lehozni. Én sem születtem tökéletesnek. Meglehetősen eleven kölyök voltam, sokan úgy tartják, hogy ma is az vagyok. Ez ízlés kérdése. Az viszont biztos, hogy az óvodában nem hagytak sosem pedagógus nélkül. Bár régebben szigorúbban vették a gyereknevelést, mint manapság, az én esetemben még a szigort is szigorították. A szöszke fejemmel amúgy is kitűntem a társaságból, főleg, amikor ez a szöszke fej pihenőidőben a konyhában tevékenykedett. Sosem bírtam elaludni, és jóllehet erről előre figyelmeztették az óvónőt a szüleim (hisz otthon sem töltöttem és töltök ma sem az ágyban négy-öt óránál többet), ő csak szendén mosolygott és legyintett, hogy "ő majd lefárasztja a pöttömöt". Mondanom sem kell, hibázott ezzel az ígérettel, és ennek a hibának gyakran a délutáni desszert látta a kárát. Mármint, az ő szemszögükből. Én jóllaktam, köszönöm szépen.
Az iskolásévek sem teltek sokkal eseménytelenebbül, írni és olvasni már otthon megtanultam, a számítógép segítségével: három éves koromtól kezdve pötyögök már a klaviatúrán. Hihetetlennek hangzik, igaz? Ha a te szemszögödből nézném, annyira én sem hinném el. Ha nem lennék az, ami. Mert amin átestem, azután már kevés dolgon lepődök meg... Szólj rám legközelebb, hogy ne kalandozzak el! Visszatérve, annak ürügyén, hogy lefoglalják a felesleges energiámat és időmet, úszni járattak, heti egyszeri alkalommal, megtanítottak sakkozni, cserkészségre adták a fejem egy évig, és nyáron elvittek Egyiptomba. Azt a poklot még egyszer soha! Az egy dolog, hogy negyvenöt fok van éjfélkor ott, de a repülés... másfél órán át olyan görcsösen kapaszkodtam a karfába, hogy ha nincs ilyen kemény anyagból, letörik. A sírásommal nem hagytam egy utazótársunkat sem aludni, üvöltöttem, visítottam, ami csak a torkomon kifért, hogy le akarok szállni, le akarok szállni, nem akarok meghalni. Az ott töltött négy napból aztán csak kettőt tudtam felhőtlenül élvezni, ugyanis az első napon a repülés utáni, az utolsó napon a repülés előtti sokktól nem tudtam szinte megmozdulni sem. (Visszafelé a stewardess hathatós közreműködésével altatókkal segítettek a problémámon.) Másodikosként megismertem egy frissen odaköltözött család legkisebb tagját, Tonyt. Szerencsétlen fráternek tűnt, vékony dongájú, kissé lányos arcú fiúként nem nagyon nyerte el nemtársai tetszését. Én viszont imádtam mindig is, és ez az imádat már több, mint tizenöt éve tart. Az első, amire természetesen megtanítottam, az az ereszmászás. Mert hát, sokkal viccesebb a suli tetőjén, rettegő-irigylő-ámuldozó tekintetek kereszttüzében tízóraizni, mint az iskolapadban, nemde? Az egyetlen, amivel le tudtak csalogatni már akkor is, az a csokoládé volt. Most sem tudok meglenni nélküle.
Később aztán szétváltak útjaink, ugyanis ő valami divattal foglalkozó középiskolába, míg én egy közepes erősségűgimnáziumba kerültem be. Nem azért, mert ostoba lettem volna, hanem mert nem akartam tanulni. Ezek az évek, bár azt mondják, ezek a legizgalmasabbak, nem teltek valami izgalmasan... ha leszámítunk egy apró tényt; vérfarkassá változtam az egyik éjjel. Esküszöm, nem bolondozok. Természetesen, én is éltem átlagos kamaszéveimet, én is szereztem, majd elvesztettem barátnőket, jártam versenyekre, rúgtam be egyik-másik éjjel úgy, hogy csak Tony segítségével jutottam haza; csak aztán, az egyik teliholdkor, minden megváltozott. Pontosabban, nem is azon a napon. Már előtte is nyugtalanul viselkedtem: a négy óra helyett alig pihentem már, a társaimtól nehezebben tűrtem el az idióta megszólalásaikat, jobban idegesített a rengeteg autó és általuk okozta dugó zaja, fájt minden porcikám, azt hittem, szép lassan elsorvadok. S bár azt hittem, az a kín, amiben áztam nap mint nap, a legszörnyűbb, ismét tévedtem: telihold éjjelén úgy éreztem, mintha kifordulnék a testemből. Úgy tépett a fájdalom és a félelem, hogy mi történik velem, hogy akaratlanul is felüvöltöttem; mélyről jövő, állatias morgással fűszerezve. Rettegtem, hogy miért van mindez, és hogy mit fognak gondolni a szüleim... számomra ők az elsők mindközül. Ők pedig, jó emberek módjára, egyből a szobámba siettek, s nézték, ahogy második fiuk hogyan szőrösödik ki, deformálódik el arca és veszi át helyét egy agyarakkal teli pofa, növeszt farkat és karmokat... én pedig úgy nyögtem és ordítottam, mint soha, kikönnyesedett szemmel néztem a plafont, aztán azt hiszem, elájultam a sokktól. Ha nem bánod, ezt az éjszakát nem részletezném. Mondanom sem kell, nem szívesen emlékszek vissza.
Szüleim ágyában ébredtem, és ez már azelőtt tudatosult bennem, hogy kinyitottam volna a szemem. Az illat, az érzés, ami előcsal emlékeket és érzeteket, egészen pici koromból, amikor még olyan közel voltam hozzájuk, amikor még a szememben ők voltak az óriások... fel sem akartam kelni, ezt a benyomást akartam megőrizni, kellemes biztonságot nyújtott, elfeledtette percekig azt a szörnyűséget, amit átéltem... előző nap? Nem is tudtam, az időérzékemet teljesen elvesztettem. Minden megváltozott, efelől már kétséget sem lehetett ébreszteni bennem. Mi történt velem? Miért történt velem? Most mit kéne csinálnom? Ilyen s még hasonló kérdések nyugtalanítottak el hirtelen, összeszorítottam fogaimat a tehetetlenségem és tanácstalanságom felfogására. Azonban egy kezet éreztem hirtelen a hátamon, s ez rögtön lecsillapított; óvatosan végigsimította, s rajta pihentette magát. Édesanyámhoz tartozott ez a bal, nem szólt hozzám, megvárta, míg én beszélek először. Én viszont nem tettem. Nem tudtam megszólalni. Nem lehetett miről.
Így hát így hallgattunk, hosszú-hosszú percekig.
Erőszakosan újra és újra előtörő gondolataimat próbáltam kiűzni a fejemből, de az aggódás győzött végül. Nem akartam itthagyni a családomat, de úgy hittem, ez fog következni. Hisz ki tudja, mit csináltam... és mit fogok! Egy elhaló "anya..?" kérdéssel próbálkoztam, de lepisszegett. Afféle pisszegés volt ez, mint régen, mikor órák után tudtak csak elkapni, éjfélkor, hogy aludjak már. Engedelmeskedtem. Aznap szundítottam egyszer tíz óránál többet. Amikor felkeltem, már mindketten ott ültek, rám vártak. Én pedig nem várattam meg őket. Mindent megbeszéltünk, az elejétől a végéig, az alapoktól kezdve, hogy mi történt és mi fog történni. Kiderült, hogy ezt az eseményt már előre tudták! Ugyanis már apával is megtörtént egyszer. Ezt akkor árulásnak könyveltem el, és nem értettem, miért nem szóltak, készítettek fel. Pedig ez nekem járt volna, én úgy hiszem, olyan gonosz nem lehettem, hogy ezt érdemeltem volna. Azonban, mentségükre legyen mondva, kárpótoltak mindenért. Bevezettek a likantrópok világába, szépen, lassan, kiismerték, mire vagyok képes és mire nem, s mikor már úgy érezték, életképes vagyok, bemutattak a Caernben. Akadtak jószándékúak és akadtak távolságtartóak, és csak azért osztottam kétfelé a társaságot ilyen szempontból, mert magam sem akartam ide tartozni. Úgy éreztem ott magam, mint egy elvonókúrán, ahol azért gyűlnek össze az emberek, mert egyikőjük sem tud leszokni az alkoholról, és talán együtt könnyebb lesz. Nem beszélgettem akkor senkivel, csak tömör válaszokat adtam a kíváncsi alfának.
Szerencsére az átváltozás nyáron történt, így semmivel sem befolyásolta a tanulásomat. Szeptemberben bár kissé megváltozva, de ugyanúgy bejártam megint órákra, és májusban leérettségiztem annak rendje és módja szerint. Ezek után a rendőrtiszti főiskola keltette fel a figyelmemet, ám mégsem döntöttem így: édesapám szerint Genfben a főiskolán ha valakiről kiderül, hogy vérfarkas, akár már a második napon kitehetik - természetesen azután, hogy befizette a tandíjat. Így lemondtam erről az álmomról, de nem tévelyedtem el ettől túl messzire: nyomozónak kezdtem el készülni, és ebben közreműködött a nagybácsim is. Segített, mire kell számítanom, megmutatott néhány trükköt és logikai folyamatot; ezutóbbit régebben lezárt ügyekkel statuálta, és meglepő módon, vannak bizonyos formulák, amik mindig beválnak. Bernbe küldtek aztán tanulni, velem tartott Tony is, akit tájékoztattam a mibenlétem felől, és egy este megmutattam magamat neki teljes valómban. Tony különös ember. Nem ijedt meg. Csak nézett, valami kíváncsisággal és ámulattal: az ő szemében még mindig, ugyanaz az Alev voltam. Ez nagyon mélyen érintett. Elvégeztem a felsőoktatást, több-kevesebb sikerrel, visszatértem Genfbe, de nem sokat időztem itt. A családfő a kezembe adott egy levelet, és megmondta, hogy Martignyben fogok dolgozni, de hogy miért, nem árulta el.
Tony pedig, természetesen jött velem, és nagyon boldognak tűnt a döntéstől; később kiderült, hogy ő itt élte a második osztályig az életét. Vettünk egy közös lakást, az ő nevére, és nem köttetettük be a vezetékes telefont; ez a puszta paranoiámnak köszönhető. Az első lakbér teljes összegként őt terhelte, mert akkor nem rendelkeztem elég pénzzel, de ma már néhány alkalmi munkából segítek neki fedezni a költségeket (no meg az otthonról átutalt segítséggel). Semmi sem változott középsuli óta: még mindig ő az, aki bulikban józan marad, még mindig ő az, aki elviseli a négy órás alvást - mert hogy ő sem alszik többet! - ő az, akit éjfélkor el lehet rángatni a leglehetetlenebb helyekre a leglehetetlenebb indokokkal. Komolyan mondom, ő a tökéletes ember, csak egy, egyetlen probléma van vele: hogy nem egy szexi nő. Az tuti, hogy már évek óta a csajom lenne! *hiénakacagás*

Alev Beckett

Alev Beckett

Re: Alev Beckett