Globe Színház

Svájcban még nem érezni a recessziót, lehet nem is fog az itt érződni, ahhoz túl sok pénz van felhalmozva az országban. Ennek rám vonatkoztatott hatása, hogy Jean kenőpénzek árán is csak három nap múlva képes jegyet szerezni a színházba, olyan előadásra, amiben Blanche is szerepel.
A társulat tehetséges, a színészek jók, a táncosok is, de engem csak Blanche érdekel. Ó is jó. Tetszik a mozgása. Jean, a kis naiv, azt hiszi, valóban az előadásért vagyunk itt. Kétségtelen, hogy azt is követem, s majd alkalomadtán el is fogok vele beszélgetni erről a darabról, de nem most.
- A virág rendben?
- Igen, uram.
- Nem felejtetted ki belőle a levélkét sem, ugye?
- Nem, uram, benne van.
- Rendben. Akkor előadás után elmész a kocsiért, beszállsz, és ott vársz. Ha telefonálok, oda jösz, ahová mondom.
- Igen, uram.
Jean nem érti, mi is folyik itt, vagyis azt hiszi, érti, s fel akarom szedni azt a kis táncosnőt. Tulajdonképpen igaza van. S mégsem. De még mennyire nem!

Előadás után a művészbejáróhoz ballagok a színház hátuljához. Ha Balnche megkapta a levelet, nem fog meglepődni, hogy itt talál, avagy éppenséggel fejvesztve menekül a rendes kijáraton, a tűzlépcsőn, vagy bárhol. De úgy vélem, nem. Okos lány, pontosan tudja, hogy ha nem most, akkor máskor megtalálom. Ráadásul biztos nem fogom lerohanni, ha előre szólok, hogy itt leszek.
Még az előadás közben, a szünetben meg kellett, hogy kapja a tíz fehér rózsából álló csokrot, melynek közepén egyetlen vérvörös rózsa a dísz, s a beletűzött levélkét.
„Előadás után a színészbejárónál várom.”
Az aláírás csak a jel a nyakamról.

S valóban ott van, most lép ki az ajtón, s engem keres a tekintetével. Azért volt bennem némi félsz, hogy esetleg fegyverrel jön, vagy egy egész vadászcsapattal. Kínos lenne. Nem, ne szépítsük, végzetes lenne. De elég valószínűtlennek tűnt a dolog. Nem tudom mért. Mondjuk azért mert majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a hely is valamelyik vértestvér felügyelete alatt van, s egy egész vadászcsapat csak nagy üggyel-bajjal tanyázhatna benne sokáig? De most ez nem lényeges. Blanche itt van, s nem fegyverrel. Talán csak nem integetne? Mosolyog?
Ó, az az átkozott telefon! S már megint Noel. Ezt a fickót egyszer lenyelem keresztbe! Látszólag türelmesen végigvárom, míg megbeszélik az ügyeiket. Én lennék az a kis probléma? De bájos! Vágok egy olyan szemforgató tekintetet, ezen akár meg is sértődhetnék.
- Szép estét, Blanche. A virág éppen olyan elbűvölő, mint kegyed.
Tudom, hogy a múltkor már tegeződtünk, de hát akkor éppen az én hatásomra szerelmes volt belém, most ennyire nem állunk közel egymáshoz.
- Egy séta? Vagy beülne valahová? Vacsora? Egy ital? – érdeklődöm udvariasan, s nyújtom a karom, hogy karoljon belém. – Remélem nem zavartam meg semmiben! Nem akarok tolakodni, tényleg, de van egy-két lerendezetlen ügyünk egymással. – feléje pillantok, van némi szánom kérő él a pillantásban, de egyáltalán nem fenyegető. Még nem. – Tudja, az előző találkozásunk elég viharosra sikeredett. Csak már miután elváltunk, ötlött fel bennem a kérdés, vajon valóban tudja-e hogy mit tett? – nem akarok sokat köntörfalazni, inkább rögtön a tárgyra térek. Nem mintha sietnék, de sokkal szívesebben sétálgatnék a városban stigma nélkül.

Olyan drága, tényleg ennivaló. Belém karol, mert ugye mért ne tenné. Jól nevelt ifjú hölgy a férfi kísérőjével így mutatkozik az utcán. Irgalmas szamaritánus, nem taszítja el a bűnös lelkeket. S végül, a vadász nem mutatja, hogy fél. Csak remeg.
Nem tudom nem észrevenni, hogy hogyan mondja azt a vacsorát, s kitör belőlem a nevetés.
- Én most tényleg arra gondoltam, hogy elmegyünk vacsorázni. Bocsánat, de e mögött nem volt semmi egyéb tartalom. – megrázom a fejem. – Tényleg, annyira nem gondoltam rá, hogy eszembe sem jutott, így is értheti.
Megpaskolgatom a kezét, hogy megnyugtassam, persze lehet, ez sem fogja megnyugtatni, vagy nem is izgatott annyira. Én minden esetre hallgatok egy kicsit, s megpróbálom visszanyerni komolyabb énemet, ami a következő kérdés megválaszolásához kell.
- Társadalom? A fogalmakkal vigyázni kell, mert hajlamosak torzulni, s sikamlóssá válni, képlékennyé. Nem mindenki érti rajta ugyanazt, s nem tudja, hogy a másik nem ugyanazt érti rajta. Ha a társadalmat úgy értelmezzük, hogy egyének egymás élésének, létezésének szabályozására való valami, akkor igen, van a vámpíroknak társadalma. Természetesen a berendezkedése, és a szabályai sokban különböznek az emberi társadalmaktól, s sokban hasonlítanak is. Kielégítő volt a válasz? – pillantok feléje mosolyogva. – Megkaphatom én is a választ a kérdésemre?
Közben kellemesen andalgunk valahol a főutcán. A stigma kérdése nem annyira égető, hisz talán itt nem szút karót senki a szívembe ennyi ember szeme láttára, de azért sürgős, hisz bárki titkon megfigyelhet, s később megteheti ezt.

Nocsak, lassan kezd előbújni a kis vadmacska a bozótból. Szóval tudja! Morranok egyet, nem óhajtom leplezni a bosszúságomat. Nem, most nyílt kártyákkal játszunk, s a főszerep a logikáé, de az érzelmekkel manipulálunk, ezért nekik is helyt kell adni. A kérdés morális, etikai, erkölcsi, ha úgy vesszük, amit nehéz érzelmek nélkül kezelni.
- Nos, akkor nézzük csak az eddig történteket! – pillantok le Blanche-ra. – Igyekszem tárgyilagos leni, remélem sikerül. Tehát úgy véli kvittek vagyunk, s a stigma felrakása egyenlő azzal, amit én tettem, valamint teljes összhangban van azzal a kijelentésével, hogy „Nincs jogom élet és halál felett dönteni”. – újabb pillantás, ezúttal kérdő éllel. – Érdekes nézőpont, nem akarnám a női nemet megsérteni azzal, hogy női logika, mert az egész teljesen logikátlan. – kis korholás a hangomban, szemrehányás, okító szándékkal. – Amikor rám néz Blanche, látja azt a jelet ugye, noha most el van takarva. Olyan, mintha egy jelzőfény lenne rajtam. Ruhán át is világít. Nos, minden vadász látja. „Annyit jelent, itt egy célpont, öld meg!” Ez az én véleményem szerint sem az én tettemmel, sem az Ön életfilozófiájával nincsen összhangban. Ugye nem kell kifejtenem, hogy miért …
Hogy a kérdésnek hangsúlyt adjak, megállok, s szembefordulok a lánnyal. Mivel a kezét nem engedtem el, elég közel vagyunk most egymáshoz. Szeretném látni, s pontosan megfigyelni az arcát, amikor válaszol nekem.

Ennyi? Ennyi az érveimre?!
Egy pár pillanatig csak állok, s várok, hogy tán még mond valamit, még esetleg hozzáfűz, indokol … Nem. Mennyiben más, mint a többiek? Képmutató. A többiek legalább nyíltan vállalták, amit tesznek. Ő nem.
- Érdekes. Én úgy tudom a jogban is a felbujtót büntetik jobban, nem az elkövetőt, lévén övé a felelősség. – jegyzem meg. – Sajnálom Blanche, én tényleg szerettem volna ezt békében elintézni. – a hangomban ott a sajnálat, s bizony valóban sajnálom is. - Nem fogok Önre kezet emelni, hisz Ön egy művész, aki sokra tartja magát. – a hangomon érezni lehet, hogy én nem osztozom ebben a véleményben vele. Már nem. – Félre ne értsen, eddig valóban becsültem. Eddig. Akkor most beszéljünk másképp, s nyugodtan utálhat, gyűlölhet, azt gondolja majd rólam, amit jólesik. – a hangom megkeményedik. – Vagy most itt leveszi rólam a jelet, vagy a környezete fogja megbánni. Tudom hol lakik, kik a szülei, megtalálhatom a barátait. Egyiküket sincs szándékomban bántani amúgy, ha megkapom, amit kérek, békén hagyom, többet a közelébe nem jövök. Nos?
Várom a választ. Sok múlik ezen. Nem, nem szívesen ölök, főleg olyat, akinek az ügyünkhöz semmi köze. De ez a stigma nem maradhat rajtam. Mindig így kezdődik: „valaki visszaüt”. Csendben várok, s szemem sem rebben, de felkészülök rá, hogy Blanche inkább megtámadna, s akkor nekem menekülnöm kell. Egyetlen fegyverem a gyorsaságom. Soha nem szerettem a fizikai harcot.

Irritál ez az álmodozó nyugalom, ami azonban egyben tompaság is. Akármit mondok, nem ér el hozzá. És még mi vagyunk kegyetlenek!
- Nem, Balnche, nem lesz jobb! Ezt magyarázom, már mióta, hogy nem lesz jobb! – sziszegek, mivel elöntenek az indulatok, de nem akarok kiabálni. – Úgy véli, ezt akarom? Ha valóban kínozni, ölni és gyilkolni akarnék, akkor nem virággal jövök ide, hanem azzal, hogy nálam van valakije, és ha viszont akarja látni, akkor engedelmeskedjen. De hiába mondom, hiába érvelek, hiába bizonygatok, Ön már elhatározta, hogy kegyetlen vagyok, és ebből nem enged. Ó, igen öltem már. Ha ez megnyugtatja, akkor legyen, megérdemlem, hogy eltöröljenek a föld színéről. Éppen úgy, mint sok más embertársa is. Mért nem őket öli? Mért nem őket jelöli meg? Soha nem gondoltam, hogy jobb vagyok így, mint emberként, de azt sem, hogy rosszabb. S amit a világból láttam … ó, Blanche, higgye el, a világ vámpírok nélkül sem lenne jobb. Éppen annyira mocskos, és kegyetlen lenne, mint most. Nem kell az emberiséggel olyan nagyra lenni, mert az emberség kevesekben van meg. De nem, nem akarok vitatkozni, hiába, úgysem jutnak el Önhöz a szavaim. Elhatározta, hogy én kegyetlen vagyok, hát az leszek. Leveszi, vagy nem?
Az szám résnyire szűkül, a szemem szikrákat szór. De ez nem a vad, ami most bennem dühös, ez még nem az … ez még csak a megmaradt emberségem, mert nem a vadat sértette meg Blanche, az még talán dicséretnek is veszi a feltételezéseit. Éppen pont az embert sértette meg. De attól tartok, ezt nem érti ez a lány. Többet gondoltam róla, mint amennyi lakozik benne.

Azok után, amit Balnche mond, úgy nézek rá, mintha egy űrlényt látnék. Hogy jön ez ide? Milyen barátokat? S mi az, hogy rettegek?
- Blanche, van rajtam egy jel, Ön rakta rám, ami lehetetlenné teszi, hogy normálisan létezzem. Rettegek? Ha igazán rettegnék, akkor nem állnék itt a nyílt utcán, s csak valami bizalmasomat küldeném ez üzenettel, hogy ha nem jön azonnal vele, akkor nem látja viszont valakiét. S aztán a saját hátamban követelném azt, amit most még mindig csak kérek, hogy vegye le a stigmát! – taglom lassan. – S amint megtette, akkor megölném, csupán azért, mert már járt nálam. Önt is, meg azt is, akit elraboltam. Lehet így is, tényleg, Sokan közülünk ezt az utat választanák. Blanche, valóban figyelemreméltó, hogy önállóan ilyen messzire jutott, de ne próbáljon olyasmiket kikövetkeztetni, amihez nincsen elég informácója! Keressem meg a barátaimat? De hát én Önnek ajánlottam egy szövetséget a múltkor!
Rettegek? Nem egyszerűen kétségbe vagyok esve. S fura módon nem amiatt elsősorban, hogy rajtam marad a jel. Valahogy elboldogulok. Amiatt vagyok ennyire kifordulva magamból, mert egyszerűen nem értem, hogy mit nem ért, vagy mégis mit képzelt el, ami ennyire begőzölte azt a buksi fejét a szöszke haja alatt. Itt kéne hagynom. Egyszerűen befagyott. Belemerevedett valami álomképbe, amit maga zagyvált össze. Vannak benne átfedések a valósággal, de nem elég.
- Mennyire emlékszik abból, amiről beszéltünk a múltkor? – már abban sem vagyok biztos, hogy akkor eljutott-e a tudatáig, amit mondtam. – Már akkor is kértem, hogy vegye le a jelet. De aztán másra terelődött a szó. Fontosabbnak tartottam, hogy figyelmeztessem, s aztán hazavittem.
Ehh! Minek is magyarázom! Elfogy a türelmem.
- Az hiszem felesleges minden szó. Jó éjt, Balnche! – legyintek egyet, elfordulok, s otthagyom.