Sétálóutcák

- Már éppen fordulna, kiváltképp amikor megpillantja, hogy valami nincs rendben. Amikor szinte megérzi ghoulja gondolatát és pillanatnyi vívódását, hogy éppen utána kapjon e gazdájának, vagy nemes egyszerűséggel csak halomra lője a halandót, aki megtámadni merészelte őt. Minden olyan gyorsan történik, szinte szédül, szinte repül, s mikor lábai a talajt érik ismét, s míg párat csak hebeg a meglepettségtől, s megpillantja az idegen kölyökképű fickót, már amikor kéz mozdul az öltöny alá, hogy a sokkoló móresre tanítsa, csak a magasba emeli a kezét, s int Davidnek, jelezvén, Ő elintézi.
- Hmm *csak ennyit mond, s kissé oldalra fordított fejjel veszi szemügyre a halandót. Hosszú-hosszú másodpercekig történik mindez, miközben a lány elméjében ezer és ezer gondolat fut végig. Vajon, kösse meg a srácot? Hajtsa uralma alá? Egy ilyen jóképű szolga nagyon jól jönne. Amilyen gyors és fürge? Bár, akkor ugye mi lesz szegény Daviddel? Vagy csak csábítsa el, és egy kiadós szeretkezés után szimplán csak ássa el, mint egy kutyát, akit épp most csaptak agyon? Vagy kínozza félholtra, alázza meg, szégyenítse meg, hogy kellő büntetést kapjon, amit tett, s miután minden emlékét ellopta, s kitörölte agyából találkozásuk minden pillanatát, a férfi másnap törhetné a fejét, miért is fáj ennyire minden porcikája?
- Nos *ha nem történik más, szólal meg végül.
- Ha nem emelem fel a kezem, és jelzem Davidnek, hogy megoldom a problémát, akkor Ön most egészen biztosan a földön vonaglik több tízezer voltos áramütés következtében, amit be kell valljak, roppant szórakoztatónak találnék *dönti másik oldalra a fejét.
-- De mivel viselkedését, ifjonti heveskedésnek tudom be, hát *mosolyodik el.
- Hagyom, hogy megmagyarázza a dolgot, és jóvá tegye maga módján, hogy ennyire megrémisztett. Majd a szívem is megállt a félelemtől kedvesem. *s figyeli a férfi reakcióit. Van benne valami különös, valami megnyerő, valami olyan édes ártatlanság, abban a bájos pofikában. A ez kellőképp feltüzelte, s felkeltette érdeklődését. Hiszen ha valamiben megpillantja az ártatlanság csillogását, egyszerűen, nehezen uralja viselkedését.

*Kissé csalódottan konstatálja, hogy a kölyöknek vélt srác, bár, roppant fiatal, nem az a hóbortos, ártatlan lény, akinek elsőre vélte. Jelen pillanatban kifejezetten és szemtelenül, no meg végtelen pimaszul flörtöl. S ha az ártatlanság nem, ez ami tetszik neki. Ő pedig nő, miért ne tetszene, a fickó meg jóképű. Hát hagyja, had higgye a kis srác szegény, hogy egy kedves, bár fura lány. Hagyja, had csapja csak a szelet, aztán meglátják. Hosszú az este, Ő pedig ráér még aludni, hiszen vámpírhoz képest igen kis alvásigénye van. Nem tegez vissza. Rossz, megrögzött, távolságtartó magatartás ez. De Ő ilyen. No meg, ne higgye a srác annyira, hogy nyert ügye van. Pedig, talán az van. Némi változatosság Pierre és David után. Látja, ahogyan a férfi alaposan szemügyre veszi David-et, s bízik benne, hogy érdeklődése csupán arra irányul, hogy vajon lehet e sokkoló az öltöny alatt? Vagy esetleg fegyver? Mindenesetre az öltöny domborulataiból kiindulva, ha a férfi jó megfigyelő, láthatja, igen, van. Sőt, ha az ezüstre is érzékeny, azt is megérezheti, hogy ezokezüsttel vannak töltve. Miért? Csak paranoia. Ki tudja, ebben a mai, technikailag fejlődő világban? Bár, nem volt még nagyobb afférja farkassal, de ha lenne, hát most itt lenne az alkalom rá. Bár, a férfit ez miért is érdekelné? Ő eljátssza a halandót, hiszen a férfi is egyszerű ember.
- Kedves Szél úr, és mondja, ha neve lenne hogyan fújná egy olyan hölgy fülébe, mint az enyém? S mondja, merre fúj ilyen késő este, hiszen egy olyan fiatalembernek mint Ön mon chérie, rég ágyban a helye. Az édesanyja egészen biztosan már meleg kakaóval és pizsamával várja *emeli fel egyik szemöldökét, miközben egy pillanatra sem veszi le tekintetét a férfiról. Érdekli, sikerül e szavaival érzelmeket kelteni benne. Nem is Ő lenne, ha ne szórakozna, ne intrikázna, ne játszana másokkal és mások érzelmeivel. Az előbbi kérdésre szándékosan nem nyújtja a kezét, hiába a protokoll, megvárja, hogyan reagál a másik, majd ha eljön az idő, Ő is bemutatkozik.

*Figyelmét egyre jobban felkelti a srác. A gyorsaság az, ami kezdi leleplezni igaz voltát. Ember ilyen fürge nincs, legalábbis kevéssel találkozott, hacsak az nem valamiféle harcművész mester, abban pedig a férfi fiatal kora miatt kételkedik. Bár, ha valaki, hát Ő tudja, sok furcsa dolog van az életben, s ki tudja, a sok sok idő alatt mivel találkozik az „ember” de mégis, a férfi több, mint gyanús. Pedig, már el akarta volna küldeni Davidet. De így….. Szótlanul tűri, hogy a férfi lihegjen a nyakába. Bár az irtózat kerülgeti attól a tudattól is, hogy az hozzáér esetleg, mert Ő nem akarja. Más, ha összebújnak, vagy éppen csókban forrnak össze, mert az az Ő döntése, de így, hogy nincs felkészülve rá. Hát csak kicsit bentebb húzza aprócska nyakát, s úgy hagyja az eseményeket folyni a maguk medrében. Aztán elhangzik a név is. Végre, majd némi bohóckodás. Legyen, csak mosolyt erőltet arcára, holott mégis, valami nyugtalanítja. Igyekszik mostmár figyelni. Figyelni apró jelekre, hátha több száz éves tapasztalatával, no meg azzal, hogy remek emberismerő (legalábbis ennek hiszi magát) észrevesz valamit, bár, akkor sem tart az idegentől.
- Nos, kedve ööö Alev *töpreng el a név eredetén picit. Amolyan szerbesnek hat kicsit, bár, ki tudja, de mit is számít ez.
- A nevem Anabelle. Ha úgy tartja kedve, elkísérhetne egy darabon, Tudja *mosolyodik el, ahogyan eszébe jut, hogy néha körülötte is, ahogyan jár-kel különös, hűvös szellő csap fel, ki tudja miért? Talán holt léte egy átka ez. S talán a férfi is megérezte már, bár kétli, de lehetséges.
- Nem kedvelem a szélcsendet, s ha már ilyen kellemesen suttogott a fülembe, hát elszomorítana, ha hagyná utamat egyedül folytatni egy ilyen hmmmm *hosszan és elmélyülten hümment, majd elmosolyodik. Immáron, hacsak a kölyök valóban nem olyan kölyök mint gondolja, észreveheti, hogy máshogyan tekint rá. Szemeiben egyértelmű érdeklődés jele villan meg.
- Kedvesnek tűnik és fiatalos lendülete elkápráztat. Nos, érdekel, mi szél hozta erre? *köti az ebet a karóhoz. Immáron akarja az idegent, s ha Ő akar valamit, meg is kapja.
- Nos, elkísér? David? Szólok ha kellesz. *adja ki a parancsot maradásra a testőrnek, immáron némi biztosítékot adni, hogy ha más nem, a sokkolás elmarad. David pedig úgyis jön, ha szólítja gazdája. Csak egy gombnyomás, és a retikülben lévő GPS nyomkövető jelzi, akárhol is van.

-Hah *sóhajt a megjegyzésekre. Karót, nyelt. Feszült. Hát szép. Miért nem éppen egyenesen a szemébe vágják, hogy befásult hülye p*csa? Ilyen lenne? Az évszázadok alatt egy ilyen kis bugris görbe tükre kellene, hogy végre felfigyeljen arra, mivé vált? Felháborodása mellett némileg hálás is, így a szétcincálás utáni vágya is csillapodik. Hálás, mert ha –ideig óráig is- újra felfigyelt arra, mi volt, és mivé vált. Hiszen. Bár, mindig is amolyan megtört lélek volt, köszönhetően az uraságnak, mégis, volt valaha olyan friss és pezsgő, mint most Alev. Vagyis, ha ennyire élettel és vidámsággal nem is teli, de némileg hasonló… ember. Most meg mi? Rideg, számító, hataloméhes, üres szörny? Egy démon, egy rém, egy. Ah… újabb sóhaj, majd két aprócska vállát leengedi. Mintha csak megadta volna magát. Mintha a srác szavai megtörték volna.
-Jó *ennyit mond, midőn meghallgatta a verselést. Még jó, hogy nem én kis kertész legény vagyok. Néha már, amikor azt hiszi, hogy a férfinek sikerült fölé kerekedni a heccelésben tesz valami olyan dolgot, ami egyszerűen arra készteti, hogy felülkerekedjen. S most is ilyen ezzel a gyermekes viselkedéssel.
- Szórakozni? Nos, attól függ, kinek, mi a szórakozás. Nekem a szórakozásról más elképzelésem van. S ha már a feszültségre terelted a szót, talán ezen is segítene *karol bele se szó se beszéd a kölyökbe.
- De játsszuk el, hogy te vagy a férfi, legalábbis próbáld meg hihetően alakítani, aki szórakozni visz egy kedves, szerény hölgyet. Jó? *pislog hatalmas szemeivel ellentmondást nem tűrően. Hiszen melyik férfi lenne képes ellenállni ilyen invitálásnak, ráadásul ilyen felvezető után? S csak merje az invitálást Alev visszautasítani. A gondolat is, hogy megfogalmazódik fejében, kéjes képeket, hazugságot és ámítást, intrikát és ármányt szül, s ez máris segít, hogy „ellazultabbnak” tűnjön.
- Nos kedves.. Alev *még mindig kicsit várva, erősen megnyomva ejti ki a nevet, hiszen észrevette a pillanatnyi hezitálást.
- Lássuk a kölykök hova játnak szórakozni manapság. De gondolod, hogy megfelelően vagyok felöltözve? Nem vagyok túl. Öhm. Konzervatít? Tudod, egy üzleti vacsorán voltam és *magyarázkodik, mintha szüksége lenne rá, eljátszva az igazi nőt, akinek számít a külső. Pedig, valóban így érez, hiszen pont Ő ne adna magára. Aki a világ közepének hiszi magát? Legalábbis szeretné annak hinni?

*Kell ez neki? Bemenni valami bohókás ifjúság által oly nagyra tartott helyre? Holmi játékterembe? Mert ha valami bizarr bál lenne, villódzó fényekkel. Zenével. Talán. Hiszen kedveli a zenét, kiváltképp a jelen kor azon kreálmányát, amit trance-nek neveznek. De hát, mely „fiatal” ne kedvelné. De hát, a fickó ideviszi, és még lehet ideje arra, hogy ha meggondolja, még máshova menjenek. Úgyis az van, amit Ő akar, hiszen a kölyök halandó, s ha halandó, elméjét úgy töri össze pillanatok alatt, mintha valamiféle kis kristálypohárka lenne, ezer és ezer darabra. Hiszen képességei és hatalma is megvan hozzá, miért is ne tenné? De ennek nincs még itt az ideje, hát legyen, amit a férfi gondolni vél.
- Mondd kedves Alev *immáron cinizmus nélkül ejti ki a nevet.
- - Miféle hely ez? Jó, perszem majd meglátom, de szeretném, ha te mondanád el, hogy hová viszel egy hölgyet egy randevún. *néz fel a mellette sétáló férfira. Igen, csábít. Kinézete mellett kellemes hangja is olyan lenyűgözőnek hathat másokra talán. Legalábbis ezt tapasztalta már, s mások is mondák neki, hogy lenyűgöző a hangja. Szánt szándékkal manipulál, hiszen terve egyértelművé kezd válni, s végre élvezi a ma éjjelt is. Alev kell neki. Ma estére, egy évre, egy életre? Nem tudja, de ma biztosan. Olyan erős, olyan édes, olyan magabiztos, és hagyja megvezetni magát, hiszen Anabelle is hagyja abban a tudatban, hogy Ő vezet. Pedig ez korántsem igaz, csak azért történik minden úgy, ahogyan történik, mert Ő úgy akarja. Csak azért ereszkedik le a sráchoz. Csak azért megy vele valami idióta játékterem felé. Ő az úr. De jól van ez így, higgye a srác csak, hogy Ő viszi randevúra az idegent. Olyan szép idill. Mint a filmeken. Az utcán két fiatal megismeri egymást, szórakoznak egész este, majd. Elmosolyodik. Milyen kár, hogy elpirulni nem tud. Pedig most szándékosan mímelne pírt aprócska bájos babapofijára.
- Ruhámat pedig, ha nagyon szeretnéd, akár később is levehetem *csak ezeket a szavakat ejti el, majd szándékosan hosszan, csendben néz maga elé, mintha azt várná, hogy a „hős lovag” majd megtöri a csendet, elűzve ezzel mímelt szégyenét.

*Hogy a férfi megváltozott, valahogyan érzi. A kölykös image lekerült róla, a csintalan, gyerekes viselkedése – bár nem teljesen – de kezd valami komolyabb, valami férfiasabbá alakulni és ez is tetszik a vámpírnak. Jó úton halad, hogy szórakozzon szegény kölyökkel. Pedig, még szinte semmit sem tett, csak emberként viselkedett. A kétajtós barátjára utalva csak elmosolyodik. Ó igen, elég lenne úgy alakítania a dolgokat, hogy csak egy pillanatig lássa a kis David őket egy érzéki pillanatban. Hogy halandó lelkében eluralkodjon azon féktelen indulat és sötét düh, melyet úgy hívnak, féltékenység. Mennyire élvezné, ha kínok közt görcsölve zokogna éjjelente a néma szolga. Hogy lelke váljon olyan sötétté, mint amilyen sötét az övé, s hogy agyatlan, érzelmek nélküli zombivá válása után pedig eldobja, mint egy használt papír zsebkendőt. De ez, amit Anabelle sem akar. David olyan jó. Nem tenne vele ilyet, bár, ahogyan lehetősége van, igyekszik megtörni, de valahogyan, amikor azt hiszi, teljes ura, a férfi tesz, vagy gondol valamit, amivel újra meglepi a nőt. S ez tetszik neki. Kifejezetten. Nos, ha a kis Alevet és a kis Davidet egymásnak ugrasztaná. Bár, kétli, hogy a kölyök egy-két pillanatnál tovább maradna életben. És akkor valóban el kellene ásnia, vagyis, ásatnia. Arcára egyre szélesebb mosoly ül. Már majdnem kacag, s ezt, ha ránéz Alev – márpedig ránéz – láthatja. Láthatja azt az elégült, őszinte mosolyt, mely most az aprócska, holtsápadt arcon ül, s azt a pajkos, gyermeki csínyt, mely ott ragyog, azokban a hatalmas zöld szemekben. Megérkeznek. A srác benyit, s egyből zene üti meg a fülét. Igen, kedveli ezt a stílust, s szinte el is felejti, egyetlen aprócska pillanatig, hogy Ő mi is valójában. De hát, hosszú az éj, miért ne bulizzon, itt ez a tömeg, s talán van fajtársa is körülötte, kétli, hogy hozzá hasonló ide tévedne. Ez nem az Ő világuk, bár, mindegyikük más és még, de talán Anabelle van csak annyira bolond, hogy kölyökként élvezné ezeket a gyerekes bohóságokat. Körbenéz, figyel a részletekre, ha menekülőre kellene fognia, bár, miért is kellene. Majd felnéz a hozzá képest óriásnak tűnő férfira, amint az azon opciókat kezdi el sorolni, ami közül válogathat. Biliárd, vagy játékgép?
- Hm *egy picit hümment.
- Legyen a játékgép *s továbbra is hosszan nézi a férfit, majd körbenéz, s kissé feszélyezve érzi magát a farmerek és pólók közt így, kosztümben.

~Anabelle mit teszel? *ezzel a gondolattal veszi ki a műanyag csodafegyvert. Egy pillanatig forgatja kezei között, s bár, lövése sincs arról, hogyan kell ezt használni, talán reflexei, ügyessége és gyorsasága segíti benne. Talán. De ha nem? Kit érdekel. Eléggé meglepi így is saját magát, hogy némi eledelért meg szórakozásért képes ilyenekre. Ez kicsit fel is kelti figyelmét, hiszen jelenleg nem Ő irányít, s ez kezdi idegesíteni. Unott arccal nézi a pisztolyt. De ideje sincs szólni, máris érme csörren, majd némi géphang által adott instrukciók után, miszerint is a terroristákat itt meg ott fülelték le és nekik meg kell mentenünk az ártatlanokat – mire csak egy aprócska cinikus mosollyal reagál – máris a „helyszínen” vannak, ő pedig kezdhet tüzelni. Hát hagyja, hogy „ösztönei” vezessék, lövöldözni kezd. Nem igazán figyeli, kire, de talán az, aki fegyvert fog rá, berohanva a képernyőbe, koránt sem olyan jóbarát, mint az esetleg a földön térdelő, és fejét fogó, pánikszerűen magát védő hölgy. Persze, abból is sikerül lelőni, de hát, kit érdekelnek a halandók ugyebár? Ami viszont annál jobban érdekli, hogy ahogyan lövöldöznek, s ki tudja, milyen eredménnyel a végén, kezdi élvezni. Talán szólnia kellene, az időközben nem is olyan messze kóborló Davidnek, hogy tanítsa meg lőni. Hát teszi a dolgát, lődözi a gonoszt, meg az ártatlant, mindenkit, aki csak egy picikét is megmoccan a hatalmas kijelzőn. S amint végeztek, hangos nevetéssel dönti meg a fegyvert fogó alkarját, mint valami női gengszter, aki most végzett ki pár ellenséges maffiatagot, majd hirtelen terpeszállásba kerül, s a pisztolyt egyenesen Alevre fogja.
- Nos? *tekint a kijelzőre. Nem ért hozzá, a férfi pedig biztosan majd elmondja, hogyan is „szolgálta a hazát” jó kommandósként.

- És? *vigyorogva adja meg a választ arra, hogy neki olyannyira nem számít az Ő élete, hogy akár Őt is lelőné, csak hogy megmentse a világot a pusztulástól? Igen, vannak ilyen fanatikusok, hogy a cél érdekében mindent. Vagy esetleg az ismeretlen nő Őrült, akinek nem számít más élete, s nem is viccel? Ki tudja. Egyedül Anabelle, s Ő pontosan, hogy úgy lelőné, mint egy kutyát, ha oda kerülne a sor. Bár, az olyan egyszerű halálnem lenne, s akkor hol maradna az élvezet? A vér ízének mámora? A kéjes együttlét, amiről még most sem mondott le, sőt, az, hogy a férfi ennyire közvetlen, csak arra ösztönzi, hogy szerezze meg? Hiszen, egy ilyen gyors szolga, aki ilyen jól bánik a fegyverekkel, mennyire is jól jönne neki? Így, leengedi a fegyvert. Csak mosolyog, miközben megpörgeti az ujja körül, de olyan szerencsétlenül, hogy az leesik, majd ajkaihoz teszi aprócska kezét.
-- Opsz *s ezzel kifejezte mindazt, amit erről a vacakról gondol. Bár, igen, élvezte, így a válasz is őszinte, jelenleg. Nem veszi fel a fegyvert, megvárja, míg a másik megteszi, ha megteszik.
-Hát…. *emeli fel kellemes, szinte csengő hangját.
- Ha azt mondom, hogy nem, akkor nem kell még egyszer játszani? Amúgy de, csak tudod mit, inkább mást kellene csinálnunk. Mondd csak! Nem vagy éhes? Mert én nagyon *emelkedik fel az aprócska, ívelt szemöldök kíváncsian pillantva hatalmas zöld szemeivel a másikra. S egy pillanatra körbenéz, megpillant autóversenyzős játékot is, s csak reméli, hogy a srác nem akar tovább szórakozni. Hiszen, szemmel láthatóan egyértelmű jelét adja annak, hogy érdekli a férfi. De miért? Miért nem képes annak közeledését csak barátságos gesztusként értelmezni? Miért kell egyből arra gondolnia, hogy az „akar valamit?” Ennyire szélsőségesek az érzelmei? Igen, egészen biztosan. Reméli, hogy Alev elviszi valami jó helyre vacsorázni, és akkor…..talán.. mindketten jóllaknak…