Pályaudvar és Buszállomás

Bernből érkező autóbusz gördül be a pályaudvarra, s megáll a kijelölt helyén, majd az ajtó nyitása után utasok szállnak ki belőle. Ki fáradt, ki zavart, ki jókedvű, néhányukat barátok és hozzátartozók várják.

Egész úton idefelé felettébb feszült voltam, bár lehet, ez csak a repülés utóhatása, pár széllökés meg-megdobálta a gépet, valami front vonult el Anglia felett, s nem tudtuk teljesen kikerülni. Én egész olcsón megúsztam, de volt, aki zacskózott. Aztán Bern, s az első éjszaka Svájcban. A reptéri olcsó szállást választottam, ami a pénztárcámat kímélte, de engem nem. Alig aludtam valamit, a rengeteg fel és elszálló géptől. S ma a buszút idáig. Lassan délfelé járhat az idő, s itt vagyok.
Tétován torpanok meg amint eltávolodom a busztól. Most merre? Már a buszon kikerestem a várostérképről az utcát, elég messze van. Minden bizonnyal van helyi tömegközlekedés, már csak a járatot kell megállapítanom. Ahhoz kéne valami információs térkép. Körbepillantok. Talán az a tábla ott …
Megindulok az egyik irányba, kissé elcsigázottan kerülgetem az embereket. Legszívesebben eldőlnék valahol, s aludnék holnap reggelig. Lehet előbb szállást kéne keresnem?

Remek nap volt, remek idő, minden remek...ami rohadtul de nem ütötte a vlóságot, legalábbis az én szememben nem. Sőt. Baromi fáradt voltam,s hiába volt egy szabad napom, nem mondhatnám, hogy olyan nagyon élvezném, hiszen már megint napok óta képtelen vagyok kialudni magam, ami kissé kellemetlenül érint, lévén én aligha engedhetem meg magamnak, hogy fáradt legyek. És ez nem csupán a rendes humánus foglalkozásomat illeti.
Alig egy hete újabb nyomokat találtam, minden bizonnyal újabb vérfarkas jelent meg a külvároskörnyékén, de úgy tűnt egyelőre csak időnként tűnik fel,s nem hatol a belváros irányába. Ez elég különös jelenség volt, ezért döntöttem úgy, hogy épp itt az ideje utána járni a dolgoknak, ha már szabadnapom van, nem fogom semmittevéssel lógatni a lábam, az már nem is én lennék.
Felvettem a fekete sötétkék motoros szerkómat, kezemben a bukó, ami eztán felkerült a fejemre, a hajam szokás szerint alátúrtam, s gázt adva vettem az irányt a külváros felé.

A forgalom sem érintett valami kellemesen, de amint kiértem a zsúfolt belvárosból,s tudtam hogy már elég kevés lámpa fogja az utam állni, így megnyomva a gázt, odatapostam neki,s hangosan bőgött fel alattam a szerelmem,s könnyedén kerülgettem azt a néhány autót mely ilyentájt azért el el haladt a külvárosi utcákon, majd egy kis háztömbök közti utcán áthajtva hirtelen mintha elhomályosult volna előttem a kép. A plexi alapbólsötétített volt, de nem, nem ez volt a baj. Rossz előérzetem támadt.
Kiérve láttam meg nem messze a pályaudvart,s ahogy áthaladtam az úton a motor is furcsa hanggal berregett meg alattam, mint egy megzabolázhatatlan vad telivér.
Tudtam, hogy itt valami nem lesz jó. Mintha egy nyilalás hasított volna át a koponyámon,s ahogy igyekeztem megfogni magam alatt a száguldó motort, az nem akart engedelmeskedni. Ilyen még nem fordult elő, nem mondanám, hogy bepánikoltam, hiszen csak a nyilalást éreztem a fejemben, viszont ahogy kitisztulni látszott előttem a kép, arra lettem figyelmes, hogy vészesen közelít a pályaudvar, az emberek...néhányan már előre láttak, sietve igyekeztek eltérni az útból,s összeszedve magam megpróbáltam szlalomozni az emberek között, noha talán szerencsém volt, hogy nem sokan érekztek, hisz ilyekor itt sincs csúcsidő...egy férfi lépett le, majdnem elém, mikor hirtelen elrántottam a motort jobbra,s még sikerült erőteljesen ráhúznom a padlóféket, mely hangos csikorgás közepette száguldott tovább velem,s habár igyekeztem úgy navigálni, hogy lehetőleg senkinek és semminek ne essen baja, egy táblát magammal sodorva éreztem ahogy tompa fájdalom ránt egyet a térdemen,s megdől alattam a motor,s a gépet rutinszerűen engedve el, hogy ne legyen nagyobb bajon szánkázok végig a hátamon valami füves, parkos részen, mígnem úgy két méteren belül valahol megállok...

Éppen odaérnék a táblához, s közben a saját várostérképem kotrom elő a hátizsákból, amit rendellenesen a mellkasomra raktam fel. Kinyitom, a pályaudvar oldalán. Érzékelem, hogy az emberek megélénkülnek köröttem, a felbőgő motor zaja is eljut a fülemig, de túl fáradt vagyok, hogy reagáljak még időben. Az eljut a tudatomig, hogy valami történik. Valaki sikolt mögöttem. Egy motor húz el nagyjából két centire tőlem, s magával rántja a térképet a kezemből, az ujjaim végét lezsibbasztva. Én meg csak állok ott, mint egy akciókomédiában, dermedten, elkerekedett szemekkel a térkép hűlt helyét nézve.
Pár pillanat múlva a tábla, amihez tartottam, s mely megdőlt a motorral való ütközéstől ledől előttem, nagyjából két milliméterrel elhibázva a még mindig kinyújtott, zsibbadó ujjaimat. A dőlés szele meglebbenti a hajamat, s én még mindig csak állok, és csak pislogok párat. Egyszerűen azért, mert nem is hiszem el, hogy ez történt. Valószínűleg ez egy újabb rémálom, s mindjárt kinőnek a karmaim.
Páran rohannak, a motor vezetőjét megnézni. Valaki más viszont a vállamra teszi a kezét, s együttérzően kérdi.
- Jól van?
Az érintés térít magamhoz, hogy ez nem álom.
- Nem. – rázom meg a fejem. Közben úgy érzem, mintha elszállna belőlem a lélek, elgyengülök a hirtelen ijedelemtől. – De nem sérültem meg, csak leülök ide, s megnyugszom. – folytatom, s leereszkedem ott, ahol állok a földre, mert érzem, ha nem ülök le, akkor el fogok ájulni.

Egy ideig nyugodtan fekszem a hátamon, elég erőteljesen szuszogok ami azt illeti, de a mellkasom mozgásából legalább az a néhány ember aki hirtelen körém gyűlt tudja, hogy élek. Szerencsémre a motoros szerelés többnyire úgy van megoldva, hogy bukásmentes legyen, vagy legalábbis nagyrészt felfogja az ehhez hasonló eséseket. Azt hiszem a lábvédőm széttörhetett, hiszen hallottam a reccsenést és érzem azt a lüktető, de tompa fájdalmat a térdem alatt. Majd megnézem, de most még semmi kedvem felállni a földről. Csak a kesztyűbe bújtatott kezem emelem fel, hogy jelezzem, valóban jól vagyok,s hogy takarodjon már innét ez a sok bámészkodó,mégha akad köztük olyan, aki segíteni akart.
-Jól vagyok, semmi bajom, menjenek csak nyugodtan a dolgukra.-hangzik a kissé akadozó és torzult hang, hiszen a sötét plexi mögül aligha a rendes hangom hallatszik ki. Lett volna, aki megpróbált volna felállítani, jöttek volna segíteni, egy nő ijedtében már a mentőket is hívta volna,s ezekre sajnos kénytelen voltam felülni, ha már egyszer ez a sok barom nem ért a szép szóból. Elégé szarul esett felülni, de a két könyököm a térdemre támasztva végül csak felültem. A fejem még mindig nyilalt, de már sokkal tompábban éreztem mint a becsapódásom előtt. A lábam viszont eléggé megérezte a csapódást,s a fejem abba az irányba fordítva ahonnét csúsztam végigmértem a károkat. Megláttam a kidőlt táblát. Iszonyat nagy szerencsém volt, hogy fából készült nem pedig fémből, mert akkor ilyen sebesség mellett valószínűleg a lábam is csípőből kiszakadt volna. Nem vagyok egy szerencsés alkat, de most baromi nagy mákom volt.
A magam erejéből álltam fel,s habár nem nagyon tudtam a lábamra nehezedni azért tűrtem, nem kellett nekem itt támogatás,s ahogy látták, hogy a saját lábamon botorkálok vissza az oldalán fekvő motorhoz, már nem volt olyan érdekes a kis baleset. A motor alig fél méterre hevert, vagyis inkább akadt fenn némiképp a táblánál. Megálltam,s a motoromra néztem.
~Mi a fene történhetett...~gondoltam, de nagyon nem volt időm elmélkedni, mert csak ekkor pillantottam meg a padkán ülő férfit. Nem nagyon voltam képben, de mintha az ő arca...
-Ugye nem sérült meg?-kérdeztem, de a súlyom, a bal lábamra helyeztem, lévén a jobb szinte már már totálisan lezsibbat, ami nem is csoda, mert a szétrepedt lábvédő elég rendesen adott a lábamnak, a táblával egyetemben, de nem foglalkoztam ezzel, majd ha valahogy hazakeveredem, akkor ellátom, addig tán csak nem rohad le.
Érdeklődtem a férfi hogylétéről, de vele csak egy sötétplexis sötét bukósisakos alak állt szemben, igyekeztem lehajolni, hogy a motort felállítsam,s ahogy oldalról megragadtam, ekkor vettem észre, hogy a kesztyűbe bújtatott kezeim megremegnek.
~Mi a fészkes...~nem tudtam miért, mindenesetre a motort felállítottam, mely egyelőre úgy tűnt, csak a festéket verte le az oldalán...de amíg jobban nem nézem meg, addig ez sem biztos.

Kicsit meg-megremegek, de alapvetően szerencsésnek mondhatom magam. Még egy fél lépés, és mostanra talán halott vagyok. Igaz, hogy még most sem teng túl bennem az életkedv, de ha már eljutottam idáig, szeretnék végére járni ennek az apaügynek.
- Jól vagyok. – felelem újra, amikor a motoros érdeklődik.
A hátizsákomhoz nyúlok, s előveszek egy gyógyszeres dobozt. Homaopátiás nyugtató van benne, ha valami nagyon kikészít, ezt szoktam bevenni. Most kipattintok kettőt, s szopogatni kezdem, a dobozt visszarakom. Közben a csaj felállítja a motorját. Én inkább még megvárom, míg hat a nyugtató. Bár lehet át kéne ülni egy padra, mert az utasok lassan napirendre térnek a baleset felett, és továbbállnak, az újonnan jöttek meg már csak egy földön ülő férfit látnak. Még valaki koldusnak néz. Igaz, akár hozzám is vághatnának pár eurót …
A térképem! Körbepillantok. Ott van az úttesten, kicsit szétszakadva, és éppen most hajt át rajta egy újabb busz. Au! … Pedig ez sem volt olcsó. Feltápászkodom, s azért megszerzem a roncsait. Egy része még használható, csak nagyon koszos.
- Ez itt nem a Forma1 pálya, kisanyám!
Nem bírom, hogy ne fűzzek egy megjegyzést a mutatványhoz, s megcsóválom a fejem.

Úgy fest a férfi jól van, ez megnyugtató, nem okoztam különösebb balesetet, mely esetleg emberélettel járt volna, habár be kell vallani, egyből letudhattam volna mindent, hiszen helyszínelő vagyok...milyen irónikus lett volna...De megrázom a fejem, inkább ilyenekbe bele sem gondolok, adjunk hálát az égnek, és a jó reakcióimnak, hogy ennyivel megúsztuk,s elsősorban megúsztam a dolgot.
-Basszus, ennek kell majd egy új festés...jobb esetben.-mormogom az orrom elé, miközben figyelem, ahogy a pasas is valami gyógyszeres dobozt halászik elő, bevesz kettőt, majd kimászik az út közepére valami rongyos papírfecni halomért.
És még arra is van lélekjelenléte, hogy beszóljon nekem. Na azért álljunk csak meg egy kicsit...
-Mi az, hogy nem forma1-es pálya?!- bukik ki belőlem, majd egy dühödt, és gyors mozdulattal kapom le a bukót a fejemről,s rázom meg kissé a loboncom mely alól előtűnik a hosszú lófarokba kötött fekete hajam.
Habár az arcom kissé még sápadt volt a balesetnek hála, de a barna szemeim azok harciasan villantak a férfire.
-Nem jó kedvemben rontok be a jónép közé, motoros csocsót játszva, hogy nah vajon hányat ütök el minél kisebb eséssel, oké? Valami a motorral, és...-folytattam volna, de most hogy mondjam el, hogy hirtelen elmosódott előttem a kép, hogy belenyilalt a fejembe,s hogy a motor is pillanatok alatt vált irányíthatatlanná. Nem, azért jobb ha ezt a verziót nem tárom nyílvánosság elé.
-De nem esett baja, és azt ha hiszi ha nem részint nekem köszönheti.-kicsit felpaprikázott a dolog,s egy enyhe akcentussal pörgött a nyelvem,s hirtelenjében még egy spanyol káromkodás is elhagyta a számat. Végül én is leültem a padkára, úgy éreztem a lábam egyre nehézkesebben tart meg, a bukót leraktammagam mellé,s egy hatalmas sóhaj tört ki a mellkasomból. Viszont a gyomrom görcsben volt. Nem tudom miért, az imént még nem éreztem, talán az utósokk, nem tudom.

Heh, még csak nem is tartja magát hibásnak?
- Na, nézd, kisanyám. Nem mi ugrottunk eléd, s nem is a tábla. Az ott a járda. – mutatok a helyre, ahol a motor volt az elébb. – A motort meg te vezetted, nem az angyalok, nem az ördögök, s nem is a jóisten, csak te!
Huh, de fel tudnak húzni az ilyennel, amikor amúgy is kialvatlan vagyok, és éppen majdnem meghaltam. A felelősséget, azt nem vállaljuk, mi? Ilyenkor lenne kedvem jól megrázni, addig, amit észhez nem tér, és rá nem jön, hogy hol is tart.
Az indulatok, amik feltörnek bennem meglepően erőteljesek, de betudom a körülményeknek. De majd mindjárt hat a nyugtató. Vagy vegyek be még kettőt? Az adagolás szerint egyszerre akár négyet is bevehetek, s három óra múlva újra, szóval nem egy nagyon erős szer. De talán nem kell. Talán hat a gyógyszer így is.

Egy elég meghatározó személyiségnek tartom magam, de most be kell valljam azért egy kicsit most elszakadt a cérna nálam is. Veszélyesen élek, nap mint nap, és nem csupán a civil munkám miatt, hanem amiatt is, hogy vadász vagyok,s ezek mind olyan tényezők, ami miatt már alapjáraton csupán csak egy hajszálon függ az életem, de milyen irónikus is lenne, hogy nem egy vérfarkassal folytatott küzdelemben halnék meg, hanem egy átkozott figyelmetlenség miatt egy egyszerű motorbalesetben. Ch...nevetséges.
Csak a padkán ülve hallgatom ahogy a férfi idegesen rágja a fülem, ami persze érthető, hiszen tőle is épp egy hajszállal suhantam el, ami hogyha telibe kapom valószínűleg neki is súlyos következményekkel járt volna. Nagyot sóhajtok, hiszen nem lenne értelme tovább vitatkoznom vele, ami persze nekem is eléggé a véremben van, de megtörtént, szerencsés végkimenetele volt a dolognak, így hát örüljünk, hogy élünk.
Fájt a jobb lábam,s úgy döntöttem felmérem a helyzetet, mégha azt pont itt a járda közepén is teszem, hiszen valahogy haza kell majd mennem,s jobb ha tisztában vagyok azzal, hogyan ülök majd vissza a motorra.
Így a tépőzárat oldottam oldalt a motoros magasított szárú cipőn,s ahogy tapogattam, már éreztem, hogy bizony a keményített rész is minimum két felé hasadt, ha nem többre. Viszont elég nehézkes volt levenni, lévén a bokám már be is dagadt,s úgy tűnt a törött rész áthasítva az anyagot kissé bele is fúródott a lábamba, ami annyira nem volt vészes, sokkal inkább aggasztott a bokám, ami talán lehet hogy eltörött, de nem voltam egészen biztos benne.
-Ba***a meg!-mormogom magam elé, nem, nem szokásom sűrűn káromkodni,de a fájdalom, a helyzet,most kihozta belőlem, ez van!
Végül letettem a lábam,s a kezeimmel megtámaszkodva fújtam egyet,s kábé úgy festhettem, mint aki a járda szélén akarna piknikezni vagy napozni.
-Mondtam már hogy sajnálom...-fújtatok egyet megadóan a másik kirohanására,s most legszívesebben én is előszedném a gyógyszereimet, de lévén sietve távoztam otthonról, azt nem vettem magamhoz...most micsoda pech.
Végül úgy döntöttem elég volt a pihengetésből, lassan, a fogamat összeszorítva vettem vissza a cipőmet, a lábvédőt már nem erőltettem vissza,s feltornáztam magam álló helyzetbe.
-Azért meg igazán bocs.-s mutatok a halom fecnire a kezében.
-Nem tudom, hogy korábban mi volt-hajolok kicsit közelebb-de térképnek tűnik. Esetleg keres valamit? Bár megértem, ha nem hajlandó velem kommunikálni az imént történtek miatt, de higgye el, elég jól ismerem a várost...-mondom neki,s kezdek megnyugodni ez látszik és hallatszik is.Ennyit igazán megtehetek érte, de bevallom közben titokban azon jár az agyam, hogy ejj de jó lenne nekem is abból a bogyóból...

Az a boka rondán néz ki. Én most csak ezt látom, nem is szapulom többet, ez éppen elég lecke lesz neki, napokig, vagy akár hetekig i eszébe juttatja majd a dolgot.
Nézem a kezemben a fecnikupacot.
- Igen, ez egy térkép volt. Még nem jártam Martigny-ben, s el kellene találnom egy utcába … - megakadok, mert nem jut eszembe rögtön a név, pedig már annyiszor megnéztem! Előkapom a borítékot. Na, pedig marha egyszerű, emlékezhetnék rá – Rue de Castel …. Éppen a tömegközlekedési lehetőségeket akartam volna megnézni. – pillantok le a kidőlt táblára, ami maga és az asztalt közé zárta az információit.
Elrakom a táskámba a cafatokat, a boríték még a kezemben van, látszik jó vastag, s a bélyeg régi rajta, van vagy 20 éves is talán. Aztán azt is elrakom egy külön kicsi rekeszbe. Aztán visszanézek a nőre. Micsoda egy vadmacska! Csak a saját képességeit értékelte túl egy kissé.

-Szóval most érkezett, de ez nem meglepő, főleg hogy az állomás kellős közepén ácsorgunk.-jegyzem meg, hogy nekem mekkora a megfigyelő képességem, hihetetlen, csak úgy hasítok vele. Majd kiböki végül az utca nevét is, egy ideig gondolkozom, majd be is ugrik.
-Rue De Castel.Hm..lássuk csak, az a város másik végén van.-mondom nemes egyszerűséggel,s a kidöntött táblára siklik a tekintetem, majd egy apró fintort eresztek meg.
A kabátom cipzárját kissé lejjeb húzom, majd a belső zsebben a mobiltelefonom után kezdek kutatni, amit végül sikerül is megtalálnom. Remek, ezt legalább nem törtem el, már amúgyis a sokadik lenne, amit vagy elhagyok, vagy az esetek többségében inkább összetörök valamilyen úton módon. Majd tárcsázok, a túlsó vég kicseng...
-Szia June, én vagyok, nem, nincs különösebb baj csak...mindegy, felhívnád Markot, hogy jöjjön ki a pályaudvarra, ugyanis történt egy kis...malőr. Csak nem szeretném, ha nagyobb feneket kerítenének a dolognak, mint ami valójában történt. Egy kis koccanás, sérült nincs, csak jöjjön ki, a többit meg majd én később elsimítom. Kösz June.-majd bontottam a vonalat és eltettem a telefonom.
-Gondolom valami rokont jött keresni, itt vagy új lehetőségek vagy rokonok után kutat a legtöbb ideérkező...-ezt némi éllel a hangomban közlöm.
-Ha gondolja elvihetem, ne aggódjon nem vagyok az az őrült vad motoros tipus, most sem igazán értem mi történhetett...-selgondolkozok, az a hirtelen nyilalás, de ahogy a férfi arcára nézek, ettől nincs túlzottam megnyugtatva, sőt, ami azt illeti egy ilyen incidens után lehet én se ülnék fel magam mögé, egy jöttment idegen aki azzal nyit hogy kiviszi az információs táblát és bezúg a bokrok közé...nem túl bíztató.
-Viszont itt igencsak drága a taxizás, főleg ha a város túlvégébe kell eljutnia...-ezt csak úgy mellékesen nyomatékosítom benne, majd felültem a motorra,s bennem meg csak most tudatosult, hogy bizony a bokám aligha fogja a legjobban viselni magát, de mégis biztos voltam a dolgomban, legalábbis azt hiszem.

Figyelem, ahogy telefonál. Szóval az ügyet elsimítja. Jah, így könnyű, ha neki ilyen ügyekben simogatói lehetőségei vannak.
- Ó, azt eddig is tudtam, hogy a város másik végén van. Tudja, az előbb még volt térképem, és azon megkerestem a pályaudvart, meg az utcát. Csak a helyi járatok nem voltak rajta. – kezdek bele elég ingerülten. – Gondoltam azt majd megnézem a helyi információs táblán. De most se tábla, se térkép! Ahhoz meg semmi köze, hogy én kit vagy mit keresek itt, s milyen viszonyban állok az illetővel, feltéve, hogy állok egyáltalán …
Ami következik arra először még a szavam is eláll.
- Most komolyan úgy véli, hogy felülnék maga mögé, miután letarolta a fél buszmegállót, úgy, hogy akkor még a bokája is ép volt? S mondja, ha most elindul, kit akar kinyírni? Merthogy legközelebb már nem fog tudni így megállni, sérült bokával, az biztos. De nem baj, majd azt is elsimítja, ugye?
Na, azt hiszem mégis kelleni fog még egy vagy kettő abból a bogyóból! Nem érzem, hogy egy cseppet is nyugodtabb lennék, inkább ellenkezőleg.

-Ó, vagy úgy, buszjárat.-csak ennyit mondok,s elgondolkozom, igazából eléggé úgy festhetek mint egy drogos, aki igazából képben sincs hogy mi folyik körülötte. Pedig ez közel sem így van, csak én kicsit másképp látom át a helyzet szövevényes fonalát mint aki kívűlről szemlél engem és ami velem, körülöttem illetve miattam történik. akik ismernek már megszokták, de hogy egy idegen szemével, nah igen, be kell látnom nem csoda ha ilyen szemeket meresztget rám az ürge.
Viszont egy újabb rossz szokás, igen könnyű felpaprikázni,s a pasas hangneme igencsak böködi ezeket a határmezsgyéket.
-Ha csak ezen múlik a boldogsága Monsieur...ha felszáll a 10esre, az elviszi a Carré de Monte térig, ot leszáll, megvárja a 7B járatot, amivel le kell szállnia a belvárosban, pont a piac után eggyel, majd ott vár egy villamost, azzal elmegy a végállomásig, onnan gyalogol úgy kb 3 kmt és ott megtalálja a Rue de Castelt, elég csendes környék, zöldövezet, parkok, miegymás, amolyan kiscsaládos környék, tudja...-mondom ugyancsak némi éllel, én képtelen lennék egy ilyen ledugott pacsirtacsicsergős környéken lakni.
Viszont úgy fest valamivel eléggé beletiporhattam az önérzetébe, ha szemmel ölni lehetne, talán már nem itt lennék.
-Jól van, nyugalom!-emelem fel mind a két kezem.
-Nincs nálam piros lepel, úgyhogy nyugodtan fogja vissza a szarvait, eszem ágában sincs belefolyni egy jöttment idegen magánproblémáiba, nekem is van elég!-ezt már én is cseppet ingerülten mondtam. Ezért legyen kedves az ember lánya, mikor nagy nehezen megerőltetem magam, akkor is ez van, nah persze...
-mint azt egyszer már említettem, nem szoktam buszmegállókat letarolni, és képzelje, általában nem egy bokor szokott megállítani, vagy épp egy információs tábla...a bokám meg...csak enyhe zúzódás, semmi több,és még működik annyira amennyire kell. És nem azért simítom el az ügyet, mert annyira befolyásos lennék, higgye csak el, megkapom a főnökömtől a magamét,s örülhetek ha nem függeszt fel...-mondom, d eha jobban belegondolok nem hinném, hogy eddig menne, lévén az egész körzet szétesőben van,s a legjobb emberi már így is szanaszét lettek szórva a város különböző körzeteiben.
-Talán vegyen be még párat a bogyóiból, attól talán megnyugszik,s van még pár perce dönteni, ezt veheti akár jóvétételnek, bocsánatkérésnek, aminek akarja...-mondom neki és még várok, szerintem elég meggyőző voltam, de majd kiderül,ő is annak veszi e.

„elsimít … felfüggeszt …”
A szavak úgy koppannak, mintha valaki kicsi kalapáccsal kopogtatná a burámat. Most jut eszembe először, hogy egyáltalán megpróbáljam olvasni a nő gondolataiban. De nem megy. Mondjuk ilyen idegesen nem szokott. De akkor is … valószínűleg rendőr.
~ Kezicsókolom!
- Nos, őőőő … köszönöm az útbaigazítást. – bólintok. Határozottan visszafogva nem létező szarvaimat.
Sajnos a felét sem tudtam megjegyezni, csak azt tudom, hogy nagyon sok átszállás, és nagyon sok gyaloglás. A nagyon sok átszállás, az nagyon sok jegy. Akkor már inkább megnézem a térképemet, hogy mennyire használható, s végiggyalogolom az egészet. Az, hogy felüljek a nő mögé a motorra, az továbbra sem jöhet szóba. De esetleg …
- Ő… és ha én ülnék elöl?
~ Te hülye vagy! Ez egy rendőr!
- Úgy értem, elmennénk a címig, amúgy sem akarok ottmaradni, csak látni a helyet, s aztán hazavinném cserébe. És akkor nem kell a lábát terhelnie.
~ Én tényleg nem vagyok normális!

Valamiért eléggé elbizonytalanodott, és aligha értem ezt a hirtelen váltást. Égi áldás, vagy hogy is szokták az ilyen hirtelen jött dolgokat nevezni, áh tudja a franc. Viszont az ingerültségét mintha elfújták volna most úgy pislog itt rám ártatlan bociszemekkel. Már esküszöm majdnem felnevetek a helyzeten.
-igazán nincs mit.- mondom röviden, és még biccentek is egy kicsit a fejemmel.
Aztán meglep amit mond. Nem is szólok, ami már hosszas perceknek tűnő csendnek tűnik.
-Tudsz motort vezetni?-kérdezem, nem is az az első kérdésem, hogy jogosítványa van e, áh ugyan, minek, az, hanem, hogy elbír e egy Yamahával, ami mellékesen nem épp egy nőies motor, mégha én nőből is vagyok. jobb szemöldököm kicsit feljebb kúszott a válaszra várva. Most mérem csak fel végig kicsit jobban tetőtől talpig,s nem tűnik valami bugris apuci kedvence kölyöknek,sőt. De ennyit igazán megtehetek,s ha már egyszer felajánlottam.
-Csak meg akarod nézni? Ennyiért elmennél a város másik végébe?-kissé értetlenkedem, be kell valljam, de semmi jogom ahhoz, hogy ilyenekről faggassak egy tök idegent, így megvonom a vállam.
-Te tudod.-tegezem le élből.-Viszont nem kell, hogy aztán haza fuvarozz, mert aligha mennék haza, még van pár...elintéznivalóm.-ezt kicsit érdekes hangsúllyal ejtettem ki, de valóban, hiszen tulajdonképpen amiért elindultam, hogy utána nézzek annak a fel fel tűnedező vérfarkasnak, abból még nem lett semmi. És nem szokásom a semmiért gürizni.
-Szóval elmegyünk, megnézed, aztán...majd lesz valahogy.-jegyzem meg tök nyugodtan,s várom, hogy akkor indulunk e vagy mégis meggondolja magát az utolsó pillanatban,s valójában abba se nagyon gondolok bele, hogy már bevett pár nyugtatót, vagy talán drog volt? ki tudja...de ez most aligha izgat.

- Hát, ha azért nem ülök fel mögéd … - simán visszategezem, mert mért ne – mert nem érezném magam biztonságban, akkor ugye az első kérdésed eléggé felesleges. Nem azért akarok előre ülni, hogy ott ne érezzem magam biztonságban.
Soha nem volt motorom természetesen, sőt, semmi más nagyobb értékű vagyontárgyam sem, de mint minden ismeretet, ez is érdekelt, hát tanultam. Mi több, a newyorki rendőrség egyik civileknek szervezett nyári tanfolyamán tanultam meg motorozni. Tökre élvezetes volt rendőrmotorokon ülni.
- Na, akkor te koordinálsz, én meg kanyargok. Van valami különbség az amerikai, és a svájci kresz között, - teszem fel aztán a kérdést, majd rögtön korrigálok is. – Ja, te meg nem ismered az amerikait, szóval nem tudod.
Az lesz a szép, ha mögöttem ülve rögtön meg is büntet. De végül is, ha most hamar eljutok a házhoz, s megtudom, hogy egyáltalán megvan-e még, s hogy a névjegytáblán még ismerős-e a név, már az sokat jelent. Onnantól tudom, merre tovább, s hogyan tervezzek.
Felülök a motorra, s várom, hogy mögém telepedjen.

Ha jobban belegondolnok, még logikus is amit mond...vagy legalábbis azt hiszem. De aligha zavar különösebben, hogy most akkor mégis miért döntött úgy hogy jön, és nem marad. Talán pénzzavar, vagy túl érthetetlenülmagyaráztam volna el, hol is találja meg a keresett környéket?! Mindegy, lényeg a lényeg, hogy végre elhúzhatunk innét,s egyben leróvom az egyik strigulám az égiek előtt,s másrészt így hamarabb eljutok én is a magam dolgára. Bár, ez még elég sok mindentől függ...
-Különbség? -kérdezek vissza felvont szemöldökkel, még egy plusz információ Miszter Mogorváról, ezek szerint Amerika honból érkezett. Mily meglepő...vagy talán annyira mégsem?!
-Csak sodródj az árral, figyeld a környezeted, és csak...okosan!-mosolyodom el, micsoda remek lélekbúvár lennék, eszméltelen.
Majd felülök mögé, vagy inkább ő elém, lévén én már a motornál támaszkodtam valahol,s amint megvagyunk előrenyújtom neki a bukót.
-Ez azért neked még nem jöhet rosszul, nekem minden más bukásgátlós...többnyire, a fejem meg. Elég kemény!-hogy ezt egyfajta viccnek szántam volna e, hát nem tudom ő mennyire vette annak, még a végén lehet tényleg meggondolja magát és betoji mód elszalad,s inkább elsétál a város ásik végébe. Vajon mennyire faragták kemény fából? Ez érdekelt kissé, de csak a asaját teljesítménykényszerem miatt, egyfajta összehasonlítási alap, vagy hát a fene se tudja.
Kicsit furcsa számomra a helyzet, mert ritkán motorozom másokkal ilyen formában,s ha mégis előfordul, akkor sem én vagyok az, aki hátul ül. Nem az én stílusom. De van abban is ráció, hogy a bokámat így kevésbé terhelem le, noha nem mintha nem oldanám meg, hiszen a fájdalom az életem örökös velejárója,főlegmióta vadász lettem,s a nyomozói munkában sem épp elhanyagolható...
-Akkor először is, innen kimegyünk a főútra, majd át a négysávosra, onnan meg majd mondom tovább mentek közben.-mondom neki,s várom, hogy felvegye a bukót,s elinduljunk. Fura, azt sem tudom hogyan nyúljak hozzá, hiszen mégiscsak egy idegen férfi ül előttem, nem fogom itt ölelgetni...de majdcsak megoldom valahogy.

Átveszem a bukósisakot.
- Köszönöm. Tervezel még mára egy újabb bukást? – csípek azért bele egyet.
Szemügyre veszem a motort, igyekszem megsaccolni látásból, hogy milyen lehet, de hát ez majd csak akkor dől el, ha elindulok vele. Nice hátul tipródik, fészkelődik, s nem tudja, hogyan legyen.
- Nem harapok, nem is vagyok cukorból, és nem fognak alien-szerű csápok előkúszni a hasamból. – fordulok vissza s pislogok párat, majd felveszem a bukósisakit, s rábízom, hogy kapaszkodni akar-e vagy elrepülni.
~ Főút, négysávos … - rögzítem magamban az útvonalat, majd indítok, s igyekszem megmaradni a motoron, s ezt is egyenesbe hozni. Az indulás kicsit bizonytalanra sikerül, mert régen volt az a tanfolyam, de pár másodperc múlva, ahogy a motor is stabilabbá válik a nagyobb sebességtől már minden rendben van.
A forgalom, az ok, a reflexeimmel eddig sem volt baj.
Ahogy kijutok a főútra, már azon is ráérek elgondolkodni kicsit, hogy valami kíváncsiság első nyúlványai tapogatóznak felém a motor gazdája felől. Kezdünk magunkra találni, s férfiként, s nőként viselkedni, aki felméri az ellenkező neműt (mennyire fog ellenkezni )
Ahogy feljutunk a négysávosra, ami valamivel emeltebb pályán halad a város felett, kitárul a táj, s ez hihetetlen élmény, még bukósisakban is. Idefelé is rátapadtam a busz ablakára, majdnem úgy kellett levakarni magam.
Kedvem lenne egy cowboyrikoltással nagyobb sebességre kapcsolni, s elcikázni az autók között. De egy feltételezett rendőrnővel a hátam mögött, aki mellesleg a motor tulaja is, ezt az ötletet bármily csábító elvetem.

-Újabb bukást? Még nem tudom, az majd attól függ, hogy fogsz vezetni...-szöögezem le,s valami mosolyféle kúszik az ajkamra. Azért nekem vicces ám kicsit ez a helyzet,s valahol jól esik, hogy picit ezzel cukkolom, noha az ő helyében látva a bukásomat és hogy őt is majdnem elsodortam, meglehet hogy én sem venném annyira viccesre ezt a figurát. De így...kicsit morbid vagyok a magam módján, munkaköri ártalom, bármelyik részét is nézem a munkáimnak.
-Harapni én viszont tudok...és elég gyakran szoktam is. És hogy Alien csápok? Nem sokáig bírnád az iramot...-mondom, majd végül befészkelődtem magam abba a helyzetbe, ahol úgy érzem minden simaliba lesz az utazás alatt. S közben igazából bele sem gondoltam, hogy a kis célozgatásommal már aligha a helszínelő szólalt meg, már sokkal inkább a vadász.
Végül elindulunk, kissé döcögősen, de hamar belejön, mégcsak mondanom sem kellett, mit és hogyan csináljon. Kissé zavar, hogy az esés következtében lejött a festék és egy részen behorpadt a váz, de technikailag ez nem jelenthet problémát, de bizony nem kevés pénzembe fog kerülni megcsináltatni.
Először próbálkoztam oldalt kapaszkodni végül rájöttem, hogy felesleges úgysem menne, és nem szeretném ha lezúgnék a motorról mint valami csomag, ő meg elhajtana a kissé viseltes Yamahámmal. Így átkulcsoltam a derakát, de csak anniyra hogy stabil maradjak,s ne érezze magát máshogy is...nyeregben.
Felértünk a főútra, egész jól vezetett, bevallom nem erre számítottam, meglepett.
Egy ideig a négysávoson haladtunk,s furcsa, ugyanis a gyomrom végig görcsben volt. Egy apró kis szorító érzés a hasamban, nem tudom mi lehet az oka. hiszen még a kis balesetem okára sem jöttem rá, talán összefügg a kettő? Nem tudom, viszont ez most más...ezt viszont tisztán érzem.
Közben mutogatom neki mindig az irányt hogy merre menjen, majd a következő kereszteződésnél intek neki, hogy forduljon jobbra.Kiabálnom felesleges is lenne, hiszen ilyen tempónál a szél csak torzítana mindent, így egyszerűbb ha fél kézzel kapaszkodom, míg a másikkal időnként mutogatok. Lassan beérünk a belvárosba...

Határozottan tetszik Martigny. A környék, a város, a házak, még az emberek is. Sokan imádják New Yorkot. Én utáltam. Az a város beteg. Arról nem is beszélve, hogy órákat kell utazni némi hamisítatlan természetért, itt meg elég egy magasabb házból körbenézni. Szinte bánom, hogy ott kell hagyjam a szép kilátást az autópályáról.
A belvárosi rész sem rossz. Sok virág van az ablakokban. New York legtöbb részén szerintem egy ablakba kitett növény napokon belül elpusztulna, vagy ellopnák, vagy céltáblának használnák …
Figyelek, és követem az útmutatásokat, amik most szó szerint mutatások.
Közben valami fura érzet kezd bennem meggyökeresedni. Úgy érzem, hogy a találkozásunk sorsszerű. Hogy amióta azt a fényképet megtaláltam, mintha egy zsinóron futna az életem, egy szálon, valami előre elrendelt felé. De mi köze ennek ehhez a vadmotoros rendőrhöz itt a hátam mögött? S ha köze van, akkor hogyan? Biztos nem ennyivel, hogy elhoz. Biztos nem annyival, hogy mögöttem ül, és irányít, kirak, és többet nem látjuk egymást. De akkor meg mi van? Akkor erőltessem a dolgot, vagy hagyjam a … a Sorsra?
Nem hiszek az előre elrendelésben, most mégis valami azt súgja, hogy ilyen erők mocorognak köröttem. Tetszik? Nem tetszik?
Ha ennek a lánynak köze van ahhoz, hogy idejöttem, akkor az apámhoz van köze? Mi lenne, ha például megkérdezném a nevét? Persze majd csak ha megérkeztünk. Megkérdezem … jah. Na, szóval, ahogy illik: bemutatkozom. Megmondjam a nevem egy rendőrnek? Na, eddig még nem csináltam semmit. Még. De ha elfogy a pénzem … Pfú, jobb ha nem is variálok tovább, hagyom, had menjenek a dolgok a maguk útján.
Az egyik kereszteződést így is majdnem „lekésem” a nagy filozofálásba. A kanyar kicsit elhamarkodottra sikerül, áttérek a szembe jövő sávba, de nem jön szembe semmi. Innentől már inkább a vezetésre figyelek.