Loki Redback (vázlat)

Név: Loki Redback

Koncepció: Lásd lejjebb.

Születési idő, hely: 1980 október 13.

Természet / Viselkedés: Öntörvényű és önfejű. Nem tűri a korlátokat, csak ha érdekei úgy kívánják. Simulékony, képes beilleszkedni szinte bármely társaságba. Általában tenyérbe mászóan nyugodt, és cinikus, azonban bosszúálló természetű, és a dühe nem ismer korlátokat. Igazi lojalitást természetesen csak a falka iránt érez, valamint elhunyt senseie iránt.

Tulajdonságok:
-Erő:6/8
-Ügyesség:8/16
-Gyorsaság:8/12/16
-Modor:5
-Intelligencia:7
-Megjelenés:5
-Észlelés:7/11
-Szerencse:5
-Állóképesség:7/11
-Akaraterő:5
SzEP:5

Alakjai:
Homid, Lupus, Scorg

Származás:
Homid

Előnyök:
Macskaügyesség (1), Éles érzékek (hallás, szaglás) (2), Analitikus elme (3), Megtévesztő aura (1)

Hátrányok:
Ízletes vér (3), Mélyalvó (1), Holdkóros (2)
SzEP:1

Hátterek:
Anyagi háttér 2, Kettős személyiség 3, Extra felszerelés 2, Rítusok 1, Fétis 2
Anyagi háttér: Helyszínelő a rendőrségnél, van némi jövedelme eltűnt állatok megkereséséből, valamint időnként ha megszorul benéz egy két lakásba is...

Képességek (opcionális):
Éberség 2, Intuíció 3, Kézitusa 4, kitérés 4, rászedés 4, Lopakodás 4, Álcázás 4, Akrobatika 3, Lőfegyverek 2, Közelharc 4, Alvilági ismeretek 3, Kutatás 2, Humán tudományok 2, Természettudományok 2, Nyelv(Angol, Japán) 2, Számítógép 1, Rituálék 1
SzEP:7

Szabadon elkölthető pontok: 0

Adományok:
-Homid (5) (Maximum 4. szintű adománnyal rendelkezhetsz mint induló karakter) Nincs köztük 5. szintü csak ennyi pontot kültöttem rá.: emberszag, meggyőzés, technológia rombolása, Tárgy Átalakítása, Gubó

-Ragabash (4): homályos szem burka, az elfeledett elvétele, Gremlinek, Luna áldása
SzEP:1

Rítusok: Napköszöntő, Holdköszöntő

Fétisek: Prérifarkas agyara
SzEP:1

Felszerelés:
-1 db HK USP 9mm-es (szolgálati fegyver)
-Kedvenc ököltőre, és fekete pengéjű vadászkése.
-Albérlet Martigny külvárosában a lakótelepen (konyha, fürdőszoba, előszoba, Nappali és háló egyben- 42 m*m)
-Kyoshi nevű, vörös selyemmel burkolt markolatu katana

1980 októberében láttam volna meg a napvilágot, ha Gaia kegyéből nem éjszaka, ráadásul újhold idején érkeztem volna erre a világra. Habár ez a világ, akkoriban csak egy külvárosi sikátort jelentett. A falkának a szó szoros értelmében kutya élete volt. Az élelmünket a közeli Mcdonald mögül szereztük, és nem volt kellemesebb érzés, mint kisajátítani egy gőzölgő csatornafedőt. Én ebbe születtem bele, és rettentően élveztem. A többi kölyökkel kergetőztünk, a csatornákban, és az elhagyott alagutakban, s hamarosan a tetőket is meghódítottuk. Fellökdöstük az embereket, és néha el is csentünk egy-két dolgot, csak a móka kedvéért. Ahogy teltek múltak a napok, hónapok egyre jobban elszemtelenedtünk. A tetőpontot végül az jelentette, hogy megtámadtunk egy idősnek tűnő urat. Olyan furcsa volt az egész alak, húzott szem, sárgás bőr, ráadásul még sosem láttuk a környékünkön. Egyikünk kikapott volna valamit a zsebéből, átadja egy másiknak, aki jól fut, és végül a tetőkön átmenekültünk volna, ahol nekem kellett volna vinni, hiszen itt én voltam a legügyesebb. Persze reménykedtünk, hogy már a sikátornál kifeszített drótban elakad, vagy leszakad alatta az eresz, amin fel lehet jutni. Végül a sok szervezkedés után eljött a péntek reggel. A társaim, már korán fent voltak, és szinte remegtek az izgalomtól. Én már kölyöknek is álomszuszék voltam, így engem jó rendesen fel kellett rázni. Még így is korán értünk oda a kávéházhoz, ahol a reggeleit szokta tölteni a kis „sárga”. És ez a „sárga”, szinte semmi rosszindulatot nem takart, csak nem tudtuk másképp elnevezni. Idefelé jövet mindig kicsit álmos volt még, szóval ez ígérkezett a legjobb alkalomnak. Dieter már a sarkon várta remegő térdekkel. Eddig a legnagyobb értékkel járó lopás, amit elkövettünk, az néhány alma elcsenése volt, így érthető volt az izgalma. Az idő ólomlábakon járt, és mintha az alak is lelassult volna. Egy örökkévalóságnak tűnő perc után odaért Dieterhez. Ő rögtön cselekedett. Apró kezét rögtön a fickó zsebébe csúsztatta. Távolról nem láttuk pontosan, hogy sikerült-e elcsennie valamit, de máris akcióba lendültünk. Pillanatok múlva Heinrichnél volt a kincs, és nem sokkal utána, már én rohantam vele a háztetőkön. Meg se néztem mi az, bár nem is volt lényeges. Az adrenalin mámorosan tombolt a testemben. A szívem veszettül verte a mellkasomat. Az eufórikus állapotból, a hátam mögül hallatszó kemény léptek ébresztettek. El sem tudtam képzelni, hogy tudott idáig követni az alak. Csak időnként sandítottam hátra a vállam felett, mert a távolság folyamatosan csökkent közöttünk. Hiába vetettem be minden ügyességem, minden helyismeretem, csakhamar beért. Egy fantom gyorsaságával került mellém, és lélegzetvételhez hasonlóan könnyű mozdulattal csavarta ki a kezem, és kapta ki belőle a tárcát. Majd olyat tett, amiről azt hittem emberként lehetetlen. Majd két métert szelt át a levegőben, két háztető közt, majd a nyaktörő magasból vetődött le az utcára. Az utolsó pillanatig azt hittem meghal, de végül begörnyesztette a hátát, és sérülés nélkül ért földet. Nem hittem a szememnek. Mikor rátaláltam a barátaimra, ők hasonlóan ámulatba voltak esve. Egy ilyen korú ember, nem mozoghatna így! És mégis… Napokig nem bírtunk aludni a látottaktól. Nem hagyott nyugodni minket a fickó különleges tudása. Többet akartunk tudni róla, hát ismét elkezdtük követni. Nem telt sok időbe megtudni, hol lakik. A szüleink otthonosan mozogtak az alvilágban, mi pedig jól ismertük a szüleinket, és a várost. Kiderült a furcsa idegenről, hogy Japán származású, már nincs családja, és jelenleg a környéken dolgozik, mint tervező. A több hetes nyomozómunka után, úgy döntöttünk meglátogatjuk, mivel sehogy sem akart kiderülni, hogy tett szert effajta képességekre. Két nappal később öten vártunk reggel az ajtaja előtt. Ha lehet még izgatottabbak voltunk, mint a lopás előtt. Koszos arcunkat, és szakadt rongyainkat először éreztük szűknek, és kényelmetlennek. Az ajtó végül nyikorogva tárult fel előttünk. A szívünk már torkunkban dobogott, mire az ázsiai arc is előbukkant az ajtó mögül. Tudta, hogy mi voltunk a tolvajok mégis biztatóan, és kedvesen nézett ránk. A nevünket tudakolta, s mi megmondtuk. Majd beinvitált a házba. Teát kaptunk, és emberséges bánásmódot. Hamar megkedveltük a középkorú férfit. Raito Kazuya néven mutatkozott be nekünk, és kevés tudakozás után elmondta, hogy a ninjutsu művészetében járatos. Mi csillogó szemekkel kértük, hogy tanítson minket, de nem nagyon akart kötélnek állni. Azt mondta, hogy a tudás felelőséggel is jár, valamint annak ellenére, hogy már terjedőben van Európában is ez a fajta tudás, mégis csak a családi öröksége. Ekkor jött jól, habár azóta is szégyellem, hogy családja egy balesetben odaveszett. Pont ezért jött Svájcba, hogy felejthessen. Így végül kötélnek állt egy feltétellel. Meg kellett tőle tanulnunk, írni-olvasni, számolni. Akárha iskolába jártunk volna. Mi örömmel fogadtuk az ötletet, és szorgalmasan jártunk hozzá minden délután. Hamarosan nem csak mi. A környék szinte összes utcaköjöke, délutánonként az öreg Raito lakásába gyűlt. Egy kisebb iskolát tettünk már lassan ki a létszámunkkal. Hála a hozzáértő nevelőnek, hamar megügyesedtünk, és lassan elértük az általános iskolások szintjét. Hamarosan kirándulások is szerveződtek, és szabadtéren edzettünk. Ezek akkor vált igazán fontossá, mikor a csoport kezdte kinőni a helyet. Ez nyárra egyszerű és kivitelezhető megoldás volt, de a hidegebb időben, habár valahogy az utcán is átvészeltük, már nem volt kellemes a tanulás. A probléma megoldása azonban kézenfekvő volt. A sensei neki is látott, a város széli dombokon megépítendő dojo terveinek. Szerencsénkre meg tudta szerezni az egyéb építkezésekből visszamaradt építőanyagokat, és mi neki is láthattunk az építkezéseknek. Számunkra ez volt a bennünk rejlő élet érvényre juttatása. Megalkottuk a saját világunkat, messze a város szívétől. Öt év alatt készült el az egész épület, s szinte az épülettel együtt nőttünk ki mi is. Az eleinte csak talapzatból, majd fóliával fedett vázból, szép lassan egy gyönyörű, hagyományokat követő formákkal megáldott dojo lett. Az épület elkészülésének örömére, a Sensei eladta belvárosi házát, és beköltözött. A dojo, már az elejétől kezdve otthont jelentett minnyályunk számára, és hamarosan a falka is ide tette át székhelyét. A dolgok kezdetek elrendeződni. A dojo végül hivatalos lett, és fizető diákok csoportjai is helyet kaptak benne, amiből képesek voltunk magunkat eltartani. S miután már nem az élelem szerzés volt a legfontosabb dolguk, szüleink is kezdetek visszatérni Gaia tiszteletéhez, és a férgek eltaposásához. Sosem voltam elégedetlen az utcai élettel, de mégis csak jobban szerettem biztosabb életkörülmények közt élni. Koromnak köszönhetően, már az átalakulásom is a küszöbön kopogtatott. A legtöbben a következő holdtöltére saccolták. Meglehetősen taszított a lehetőség, hogy pont akkor, következzen be. Valahogy a hold mindig vonzott, és ha teljes erejében tündökölt, alig bírtam magammal. Nem egy alkalom volt, mikor a teljes éjszakákra kellett mozgásképtelenné tenni. Ahogy közeledett a telihold, úgy éreztem egyre erőteljesebben, a már ismerős nyomást az elmémben. Az egész falkán kezdett úrrá lenni az izgalom, és némi idegesség is. Csak a sensei nem értette, mért viselkedik mindenki ilyen furcsán körülötte. Egyik éjszaka követte a másikat, és a hold lassan elérte végső formáját. A falka egy eldugott helyen gyülekezett a különleges alkalomra való tekintettel. Apám mellettem állt, és bátorítóan próbált rám nézni. Csak percek kérdése volt és megkezdődött. Elképesztő érzés kerített hatalmába. Mintha másodszor is megszülettem volna. Eleinte csak a őröm lángolt fel, mintha ezer, meg ezer tű akarná áttörni a bőröm felszínét. Majd az izületeim kiáltottak fájdalmasan, mert képtelenek voltak elviselni ilyen gyors változásokat. A gerincem ropogva formálódott, míg a térdeim ellentétes irányban fordultak ki. Az állkapcsom egyre jobban kezdett megnyúlni, és rettentő furcsa volt látnom, ahogy lassan bekúszott a látóterembe. Az elviselhetetlen kínok után, jöttek a hirtelen kiélesedett érzékek által okozott zavarodottság. Az apró nedves orrot, szőrös mancsok próbálták eltakarni, ahogy a két szétrobbanni akaró fület is megpróbálták letakarni. Egy kívülálló azt is hihette volna akár, hogy az emberek körében pórul járt farkast, bors, vagy esetleg paprika sprével tették ártalmatlanná. Hihették volna ezt egészen addig, míg az hirtelen, le nem nyugodott, és vérben forgó szemekkel nem lökte fel a hozzá legközelebb „állóembert” és nem rohant el messze az éjszakába. Bekövetkezett amitől féltek/tem. Úrrá lett rajtam a hold. Csak vágtattam az éjszakában, és egyre másra szakítottam fel a gyanútlan járókelők ütőereit. Csak kilóméterek után tértem magamhoz, egy külvárosi sikátorban, vértől mocskosan homid alakban, meztelenül. Teljesen kimerülve találtak rám a rendőrök, és vitettek el mentővel. Azt hitték engem is a szörnyű veszett farkas támadott meg, én pedig meghagyatom őket ebben a hitükben. Másnap elengedtek a kórházban, hiszen csak enyhe sokkot kaptam, melyet ki is aludtam. Visszatérve a dojohoz meglepő kép fogadott. Rögtön megértettem miért nem jöttek segíteni a társaim. Porig volt rombolva a hej. Elképesztő volt a rombolás. Mindenütt karomnyomok, széttépett testek, és vér. Amúgy is labilis állapotomban ez végképp sok volt. A látvány, és a történtek napokig tartó értelmetlen bolyongásra ítéltek. Nem tudtam, hol vagyok, vagy, hogy ki vagyok. A teljes káosz állapotában lebegtem az értelem határán. A romok közt aludtam, é a raktár maradékait faltam, míg egy nap, rá nem akadtam a sensei utolsó levelére. Egy kisebb számlán pénzt gyűjtött nekem, és egy Martigny-i albérlet címe mellette kulccsal. Nem haboztam megragadni az életbe vezető út lehetőségét. S indultam is a fénysugár után, mivel már semmi nem tartott itt. Martigny-i beilleszkedésem, bár nem volt zökkenőmentes, de azért sikeres volt. Az ottani falka szerzett nekem egy állást a helyszínelőknél, én pedig egy alteregót, hál a gyorsan kialakított alvilági ismereteimnek. S most, mint információ megsemmisítő, és gyűjtő, szolgálom a fajom.

Álháttér:

Név: Wis Mayer

Foglalkozás: helyszínelő

Születési helye, idelye: 1980 szeptember 8. Bern-ben

Állampolgárság: Svájci

A mindennapok szürkeségében Wis Mayer, végletekig átlagos helyszínelő maszkját ölti magára. Wis egy Berni kispolgári családból származik. Gyermekkora eseménytelenül telik. Szülei mindennel ellátják, és közepes eredménnyel végez az általánosban. Innen szülői nyomásra a rendőri pálya felé veszi útját. Nem mutat túlzott tehetséget az iskolában. Az információ gyűjtést leszámítva. Így hamar a helyszínelőkhöz osztották. Mivel azonban itt sem tette tanúbizonyságát rátermettségének, áthelyezték egy kisvárosba, ahol most egyedül él egy albérletben. Ezt képtelen lenne a fizetéséből fent tartani, így másodállásban, eltűnt állatok kézre kerítésével foglalkozik.

Scorg alak:


Lupus alak: