La Forge rezidencia

La Forge rezidencia:


A külvárosban elhelyezkedő, múlt század eleji házat már többször átépítették, több különböző tulajdonos. Valószínűleg pontos tervrajza belső felépítéséről már nem igazán elérhető sehol. Én magam is alakítattam rajta, s kialakíttattam egy-egy helységet az alagsorban (fotóelőhíváshoz való sötétkamra), és a manzárdon (garderobe) indokkal, természetesen mindkettő menedékül szolgál, ablak és így természetes fény nélküli helység. A bejárat a veranda szintjén, s elébb mivel maga a veranda végig üvegezett, s ezen belül található az épület téglafal, eza szint fallal duplán védett, s a lakrész jól árnyékolható.
Teljes nyílászáró-csere, és komoly biztonsági rendszer felszerelése után költöztem be, egyenlőre elég puritán berendezéssel, mert most óhajtom majd saját magam összeválogatni, illetve megcsináltatni a bútorzatot.



// Még csak keresés //

Jelenlétem immáron elfogadott a városban, ideje hát megfelelő lakásról gondolkodni magamnak. Van pár potenciális befutó a lehetőségek között. Jean nappal megnézte az általam megjelölt hirdetett bérleményeket. Ő felvételeket készített, mindent megfigyelt, letisztázta a feltételeket, s aztán beszámolt nekem. De a kölyök nem vehet figyelembe minden szempontot, hiszen nem tudja, mi vagyok. A felvételek alapján pár lakást eleve kizártam, túl sok volt az ablak, kevés árnyékolási lehetőséggel, s nem óhajtok nagyobb átalakításokat, csak azon, amit majd megveszek, amikor letelepszem. Ha, letelepszem. A rostán egyenlőre három ingatlan maradt fenn, amiket érdemes jobban körbejárni. Ha egyik sem jó, akkor kénytelen leszek tovább keresgélni. Ráadásul, igazából kettő kellene nem várt vészhelyzetek esetére.
Elébb kocsival körbejárom a környéket, lassan, komótosan, figyelve a környező házakat, a közeli nyilvános helyeket, s a forgalmat úgy általában. Svájc jól el van eresztve anyagilag, így a gazdagabb környékeken, ahová én is költözni akarok, elég sok térfigyelő kamerára lehet számítani, egyrészt a lakosság, másrészt a város részéről. Ezek helyzetét sem árt tudni, mielőtt egyáltalán az utcára teszem a lábam.
Végül leparkolok egy kis tér szélén. A ház erre a térre néz, de van egy másik oldalsó kijárata az egyik szűk utcába, s egy kellemes kis balkon az emeletén, ahonnan szintén lehet távozni végszükség esetén a környező háztetőkre, bár utálok macskát játszani. A ház régies építésű, ami előnyös, mivel nem borítja ablak a fél falat, vagy ne adj isten az egészet. Engem most a környék érdekel elsősorban, belülről már láttam, még ha nem is jártam benne fizikai valómban. A térről merrefelé lehet eljutni, a kis utcába, ha kilépek, merre nyílnak elsurranási lehetőségek.
Kiszállok, az autó riasztója halkan, diszkréten csippan. Úgy nézek ki, mint egy jobb módú hivatalnok,v agy üzletember: fekete nadrág, fekete, félhosszú kabát, fekete cipő. Az idő még elég csípős itt a hegyek között. Lassan, komótosan indulok egy kis felfedező sétára.

Csendes környék. Egyenlőre nem tudom, ez nekem jó-e vagy sem. A város többi részéhez viszonyítva érdekes ez, s persze az is számít, mennyire kukkolósok a lakók. Nem szeretném, ha a fél tér tudná, mikor jövök, s megyek. S ahogy ezen gondolkodom, máris kiszúr engem valaki, s azt is, mért vagyok itt. Mondta már Jean is, hogy a ház régóta lakatlan, de hogy megáll itt egy idegen, s ránéz a házra, a z rögtön feltűnik valakinek, azt nem gondoltam volna. Lehet mégsem ezt bérelem ki.
A szöszke amúgy formás, kellemes jelenség, de különösebben nem kelti fel az érdeklődésemet. Jelenleg nem élelemszerzés céljából vagyok itt, ismerkedni sem akarok, engem most csak a környék érdekel. Csak egy kötelességszerű, udvarias mosolyt eresztek meg felé, s aztán inkább a környező házakra függesztem a tekintetem.
Csipkés tetejű függönyök, virágládák az erkélyeken, jó minőségű vakolat, szépen festett spaletták az ablakokon. Ó, igen a spaletták. Egyik előny a házon. Körbepillantok, van-e még valaki a téren, akinek feltűnt nem túl szerény személyem. Persze az is lehet, hogy a szöszke a tulajdonos, és Jean esetleg megemlítette neki, hogy amennyiben tetszik a ház, akkor este én is megnézem, ő meg szeretné minél előbb kiadni, s most rám várt. Ha Jean valóban kotyogott, akkor kénytelen leszek belenyúlni valahogy a viselkedésébe. Okos, tehetséges, szorgalmas, de túl közvetlen az a kölyök. Eh, mindig gondok vannak az új emberekkel!

A kitartás, mint olyan, egy dicséretes tulajdonság, és a szöszke kitartó, Hiába nézek másfelé, nem adja fel. Ugyanakkor voltak már, akik rosszul jártak azzal, hogy megpróbálták rámtukmálni magukat. Persze ők ezt nem úgy gondolták, ahogy végül végződött. Hiába jóllakott a vámpír, ha egy csinos nyakacska túl sokáig illegeti magát a közelben … Szóval már a kis szöszke érdekében is (lám mily jó vagyok, és rendes) igyekszem szűkre szabni a választ.
- Jó estét Önnek is! Nem fogom megvenni. – felelem a tényeknek megfelelően, hisz csak kibérelni akarom.
Odaérek a kis kávézóhoz, s elolvasom a kínálatát, és az árait, aztán megnézem az ablakon keresztül a vendégeket is. Tetszik nekem Svájc, semmi extravagancia, mint Franciaországban, semmi szögletesség, és barbárság, mint a németeknél, semmi büszke idiotizmus, mint ami az angolokra jellemző. Persze biztos nekik is vannak hibáik …
Míg az étlappal vagyok elfoglalva, a kis szöszke is azért valamennyire leköti a figyelmemet, legalábbis nem felejtkeztem el róla, s … ajaj … viszket a hátam közepe. Ez az érzés mindig akkor jön rám, ha valami megmagyarázhatatlan okból az a rögeszmém támad, hogy nem jó valakinek hátat fordítani, aki éppen pont a hátam mögött van. Igaz, hogy az esetek több, mint felében (ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor inkább háromnegyedében) a megérzés nem bizonyult másnak, csak kezdődő paranoiának, de máskor viszont megmentette azt a „rongyos” létemet.
Ezért hát viszketés kiiktatása véget nem vakaródzom, hanem megperdülök, gyorsan (talán lehetett volna kicsit lassabban is?), s a szöszkét keresem a tekintetemmel. Mit művel? Mért műveli? Rám néz-e még? Elment már?

„Történt valami..?”
~ Igen, történt, már megint hülyét csináltam magamból.
Hát, igen. A szöszke nem kapott elő sem kést, sem karót, s nem is telefonál éppen erősítésért, nem akar megátkozni, sem megégetni. Ez alapvetően jó, csak hát én pörgök itt, mint a motolla.
- Bocsánat, ha megijesztettem, csak úgy halottam, mintha még kérdezett volna valamit. – felelem egy szabadkozó mosolyt az arcomra varázsolva.
Igen, a lány áll, mint a cövek, s nem is kérdezett semmit, hisz azt ÉN biztos, hogy meghallottam volna, és tökéletesen értem is, még ha csak leheli, akkor is. De nem kérdezett, viszont engem nézett, ez kétségtelen. Most akkor legyek továbbra is paranoid, s úgymond szaglásszam körbe, vagy próbáljak most az egyszer normálisan viselkedni? S mi az a normális? Emberileg normális az lenne, ha elcsevegnék vele. Ez azonban azt jelentené, hogy esetleg megkívánom. A helyzetből adódóan az lenne a legjobb, ha beülnék a kocsiba, és megnézném a másik házat. Hogy vámpírként mi a helyes? Hehe! Hát ebből a szempontból már maga a kérdés is abszurd.
- Elárulja, mért érdekli a ház? – lépek vissza, közelebb hozzá.
Úgy tűnik, mégis körbe fogom szaglászni. Hogy is mondják az emberek? Jobb félni, mint megijedni?

Mókás volt ahogy megperdült a férfi. Talán megérezte hogy figyelem a társaságában lévő kis szőkét... vagy tettem valami olyasmit, amitől felismerte volna a lényem mibenlétét? Érdekes helyzet.
A házat figyelték. Várnak valakire s nekem megint nem sikerül a vadászat ? A szőke lányka a parkból. Kíváncsi lennék kicsoda is valójában. Szokatlan hogy éjszakánta bukkan fel.
Innen az utca túlfeléről biztonságosnak ítéltem meg a helyzetet. Maurice nem jött el a találkozóra, csak egy üzenet várt hogy talán legközelebb. Nos ilyenek az öregek, ők megtehetik hogy nem jönnek el. Hát vadászni indultam, s lám lám a szerencse mely nem is olyan vak. De a kishölgy ismét nincs egyedül. Most vagy kivárok, vagy kezdeményezek.
De ők ketten beszélgetnek s túl gyanús lenne az újbóli felbukkanásom, így csak figyelek.
A hollófekete Audi TT Roaster ülésében kényelmesen hátradőlve leplezetlen méregetem a párocskát.
Csak válnának már szét....

Lehet mégsem olyan nagy baj, ha szóba elegyedek ezzel a kis éjtündérrel itt. Lehetnek információi, a mondandója ugyanis sok-sok elejtett félinformációt tartalmaz. Közelebb lépek hát, igyekszem a lényét felfogni, befogadni, mit is tudhatok meg róla, ha csak nézem, s érzékelem.
Egész mutatós, kellemes hangja van, csinosan öltözik, büszke a tartása. Helybéli, tehát akár tudhat is olyasmit a házról, amit a tulaj nem mondana el. Lássuk, mire is megyünk vele! Remélem, mint minden más halandó ő is szimpatikusnak, vonzónak talál, s ha ehhez még egy kicsit rásegítünk ..
- Nos, az az igazság, hogy megvenni ugyan nem akarom azt a házat, de kibérelném. Sajnos nem tudtam időben ideérni, ilyen későn meg nem akarom a tulajdonost zargatni. – kezdek bele a hadműveletbe. – A titkárom már tájékozódott az ingatlan felől, első ránézésre megfelel. De Ön, dága hölgyem most elbizonytalanított. – egy udvarias mosoly jár a megszólítás mellé, némi bocsánatkérő pillantással vegyítve, amiért belekeverem az ügyeimbe. – Úgy néz rám, s úgy kérdez, mintha valami szörnyű baklövést akarnék elkövetni, azzal, hogy ebben a házba költözöm, sőt azzal is, hogy éjjel az utcán vagyok. Én eddig úgy tudtam, hogy Svájc, s főleg annak üdülőkörzetei biztonságosak. – megvonom a vállam, mutatva, mennyire is tehetetlen vagyok, kiszolgáltatva a helyismeret hiányának, s most aztán komolyan aggódom, hogy jó helyen járok-e.
Ha ennyi kedves elveszettség nem lágyítja meg szőke csillag szívét irányomban, akkor minden bizonnyal nincs is neki.

Beszélgetnek. A férfi lassan behálózza a kicsikét. Látom a szemén a vágyat...
Remélem nem arra vágyik amire én. A tükörbe pillantva megigazítom a hajam, húzok egy újabb réteg mélybordó réteget az ajkamra. Kiszállok s lezárom az autót.
Kis kerülővel a ház felől közelítek. S megtorpanok mellettük.
- Jó estét ! - mondom kis mosollyal de a hangom komoly. Végig mérem a férfit közelről is. Kétségtelen, van miért megszédülnie egy halandónak főként ha nő.
Meg kell tudnom kicsoda az illető és mit akar itt. Felcsípni akarja a lányt vagy már komolyabb kapcsolat szövődött köztük. Embernek túl vonzó, az arca sápadt a mozdulat árulkodóan gyors volt az imént, s a tartása is túl arisztokratikus... de volt hogy már tévedtem ugye, s nem akarok kockáztatni.
Kezet nyújtok a lánynak. A kesztyűm nm veszem le a mozdulathoz.
- Üdvözlöm... Dominique Chabrol vagyok - mosolyodom el - a minap a parkban nem igazán volt alkalmam az udvariasságnak eleget tenni - mondom bocsánatkérően.
Ha végignéznek rajtam akkor egy hosszú majd bokáig érő éjkék elegánsan karcsusított szövetkabátot vehetnek szemügyre. Fejemen egy ugyancsak sötétkék selyemkendő apró fehér virágocskákkal mintázva. A kabát alól csak egy fekete tűsarkú topán látszik ki. Lépés közben figyelhető meg hogy nem nadrágot hanem rövid miniszoknyát hordok, tán egy kosztüm részeként...
Majd a férfi felé fordulva ismét kezet nyújtok.
- Még nem láttam Önt errefelé.. Dominique Chabrol....netán új a városban ? -kérdezem kíváncsian.
- A ház érdekli...CSAK a ház érdekli ? - kérdezem másodszorra a finom hallásnak kicsit élesebben tán.

Ó, igen, ez bejött. Látom, ahogy a szöszke elérzékenyül. Már csak egy kicsit kérdezgetni kell, egy kicsit sétálgatni … Éppen a válaszon töröm a fejem, amikor még valaki odalép hozzánk. Harag lobban a szemembe egy pillanatra, ahogy feléje tekintek. Nem szeretem, ha megzavarnak, miközben valakit éppen behálóznék.
Ez a nő jön, idefurakszik, bemutatkozik. Hát nem is tudom, ha nem ő a polgármester, akkor biztos valami öntevékeny városfarigcsáló-kör vezetője. Nehéz dolgom lesz, ha itt mindenki azonnal kiszúrja az idegeneket! Hetekig céltábla leszek, akiről mindenki mindent tudni akar. Mintha csak egy poros kisvárosban érkeztem volna! Kicsit el is megy a kedvem az egész ideköltözéstől. Ennyi macerát!
Bemutatkozások oda-vissza, igazi emancipált nők, akik mellet én, mivel nem előztem meg őket már csak tahónak tűnhetek. Ráadásnak még ott a dilemma, hogy Dominique kitől akar valamit: tőlem, vagy Blanhe-tól? Vagy mindkettőnktől? Olyan nőnek tűnik, aki mindig tudja mit akar: mindent, ami csak elérhető. Akkor mindketten kellünk neki. S az a hangsúly a kérdésében! Minek néz ez engem? Jólöltözött szatírnak? Mondjuk nem áll túl távol az igazságtól, de akkor is! Na, megállj, majd meglátjuk, hogyan boldogulsz velem!
- Üdvözletem a hölgyeknek! Anton Smith. – biccentek. Dominique kezet nyújt, de kivel kesztyű van rajta, nem fogok neki kezet csókolni, csak udvariasan, s gyengéden megszorítom. – Nem hittem volna, hogy alig pár lépésnyi sétával két ilyen gyönyörű hölgy érdeklődését is felkeltem. – bókolok tovább. – Nos, kedves Dominique, nem, nem csak a ház érdekel. Ritkán utazik valaki csupán azért messzire, hogy megnézzen egy házat. – fordulok aztán a betolakodó felé. – Természetesen a város is érdekel, sőt, elsősorban a város, de ha azzal meg akarok ismerkedni, akkor laknom kell valahol ugyebár. – egy kedves mosolyt villantok felé, de hát azért ez a válasz egy kis rendreutasítás is volt, hadd rágódjon rajta, ha már rögtön szópárbajjal kezdi.

- Mr Smith.. - s a nevet úgy ejtem mintha kigúnyolnám az egyszerű névválasztást, sejtetve hogy tudom több van e mögött - a várost nem lakva, hanem Miss Blanche mintájára bejárva ismerheti meg igazán... vagy épp a megfelelő személytől származó informácoió szerzés útján. S igaza van előbb egy meleg barátságos "fészek" kell. De vajh miért is nem kér segítséget egy arra érdemesebbtől...- s Blanchra pillantva fűzöm tovább a szót - tudnék ajánlani egy ingatlanközvetítőt aki az ügyfélre pillantva szinte azonnal felismeri annak igényeit...- mosolyodom el játékosan - s kérem ne tekintse szívességnek a dolgot, pusztán a város egyik új polgára felé nyújtott köszöntő "ajándéknak". - teszem hozzá rókamód pillantva rá.
- S csak egy apróság...a ház valóban egyedülálló ám csak rövid időre vegye igénybe, ha tanácsolhatom. A túloldalon napközben elég nagy a jövés menés - mutatok egy másik házra - s ez zavarhatja Önt ha itthon tevékenykedik... - jegyzem meg jelentőségteljesen.
- S ha bármiben segíthetek Önnek... nos akkor megtalál - nyújtok át egy névjegyet a telefonszámommal.
- Miss Blanche, Mr ...Smith ! További kellemes estét ! - hátralépve magukra hagyom őket. Bosszankodva térek vissza a kocsimhoz. A kis szöszke vagy Anton zsákmánya lesz ma, vagyy megússza, de most sem kóstolhattam bele, nem haraphattam át, porcelánfehér nyakán lüktető ér falát.. A gondolat egy pillanatra kéjes érzéssel tölt el, de máris az új zsákmány után indulok, mert nincs már oly messze a hajnal.....

Elmerülten, s kicsit meghökkenve hallgatom Dominique-ot. Az nyilvánvaló a mondandójából, hogy ő tudja, ki, s mi is vagyok én. Már csak nekem kéne tudnom, hogy ő ki. De mivel ezt most nem lehet tovább boncolgatni, nem erőltetem, ő is távozik. Szóval így értette a kérdést, hogy most akkor házat bérleni állok itt, vagy zsákmánynak szemeltem ki a szöszit. Nos, nem is tudom … is is … egyszóval nem zárom ki a lehetőségét.
Dominique távozik, de Blanche visszahívja. Minek? Hármasban nem megyünk semmire, vagyis én nem. Nekem ez a két nő külön kell.
- Semmi gond. Már későre jár, ilyenkor nem jó dolgozni. – próbálom őt elterelni. – Majd alkalmas időben felhívom. Minden bizonnyal ő is egy ingatlanközvetítő. S érdekes módon ő sem ajánlja ezt a házat. – felpillantok szegény építményre. – Nem tudom, tudnak Önök róla, valamit,a mit én nem? Mondjuk kísértethistória? Esetleg tragikus haláleset? Vagy valami titkos vegyi labor, ami után nem vegyszermentesítették még a falakat? – találgatok párat, de inkább a beszéden van a hangsúly, hogy eltereljem Blanche figyelmét a távozóról.
Lépek egyet kettőt az ellenkező irányba, s remélem, hogy magammal „húzom” ama láthatatlan pórázon, aminek már illene alakulnia közöttünk.
Igyekszem még mindig amolyan elvont, ábrándos, visszahúzódó, sebezhetőségét titkoló formát fenntartani mind mozgásban, mind arckifejezésben, s beszédben. Olyat, aki nem meri kérni, de hálás lenne pár kedves, emberi szóért, egy kis törődésért. Blanche amolyan irgalmas szamaritásnus formának néz ki, aki könnyen kaphat az ilyen alkalmakon nemcsak mert valóban segíteni akar, hanem mert így a segítség leple alatt maga is társaságot kaphat, amire valószínűleg szintén vágyik, de maga öröméből nem merné keresni.

Igen, igen, jön velem szöszike. Eddig jó. De nagyokat hallgat! Én sem szólok egyenlőre, hagyom, hogy a csend elmélyüljön közöttünk. Most akkor kibukik belőle valami fontos a házzal vagy a várossal kapcsolatban, vagy nem? Hát, nem. Ehelyett kérdez. Ó, a drága! Most hazudhatom le neki a napot az égről. Mondjuk, ha valamiért megpróbálná most oda feltornázni magát őforrósága, le is kéne onnan tornáznom valahogy …
- Londonban éltem egy ideje. Nem rossz hely, de nagyon koszos. – felelem. – A levegője borzasztóan szennyezett, ellentétben ezzel a várossal itt.
Nem folytatom tovább, hagyom, hadd rágja a kíváncsiság, mért is annyira fontos nekem a tiszta levegő.
- Ön idevalósi? – kérdek vissza, had kerüljön hozzá a labda. Hátha mégis megtudok róla valamit.
Azon gondolkodom, elhagyjuk-e a teret, betérjünk-e egy kis utcácskába. Ha maradunk, az neki lenne jó, itt biztonságban van. Ha bemegyünk, az egy újabb lépés a vacsora felé. Nem tudom, nem kéne-e. Új hely, szokatlan környezet, nem biztos, hogy az első időkben olyan könnyen fogok tudni táplálékhoz jutni. A kínálkozó alkalmakat és emberkéket ki kell használni!
Megállok a tér szélén egy padnak támaszkodva. Ezzel elhalasztom a döntést, innen indulhatok visszafelé is, meg kifelé is. Blanche-ra nézve várom a választ, vagy az újabb kérdéseket. A pillantásom még mindig ábrándos, egészen sikerült valami fura, melankólikus hangulatba ringatnom magam, vagy ez a lány hatása? Ez elgondolkodtat. Már percek óta itt bóklászom úgy, hogy alig figyelek a környezetre, csak felszínesen. Nem lesem, hogy nem-e les valaki, hogy honnan lehetne engem megtámadni … A lány olyan nyugodt, olyan álmodozó, s vele én is. Mintha kiléptünk volna az időből, s mióta Dominique elment, még inkább így van. Semmi gyors mozdulat, kellemes, nyugtató hang. Jó nővér lenne belőle. Na, meg jó vadász is. Ej, az a hülye paranoia!

Egy táncos színész, aki az utcán bóklászva nem játszik, vagy igen minimalista eszközkészletet használ. Ez jut eszembe először, amikor a hivatásáról vall. Éppen közbevetném, hogy a Globe eredetije az Londonban van, s Shakespeare tette híressé. Sajna őt nem volt szerencsém látni, annyira én sem vagyok öreg.
Ekkor azonban Blanche megperdül, megteszi első, és elhamarkodott mozdulatát. Mire visszafordul, két lépéssel távolabb vagyok tőle, a sikátor felé. Mire pukedlizik egyet, már tudom, hogy megint csak az én túl óvatos mindenre rezdülő természetem játszik velem. De hát ugye éppen az elébb merengtem a helyzet túl nyugodt és csendes voltáról, ami már eleve gyanús. Na, most aztán azonnal megalapozottnak láttam a gyanúmat. Mire felpillant rám, már mosolygok, mintha mi se történt volna.
- Oh, nagyon elegáns mozdulat volt! – lelkendezek, s megtapsolom. Úgy teszek, mintha nem történt volna semmi különös az elmúlt pár másodpercben. – S mely szerepben lehet Önt megcsodálni, Blanche, a következő napokban? – érdeklődöm tovább. – Teltházzal megy, vagy még lehet esetleg jegyet kapni?
Az elterelő manőver alapvetően egyszerű. Egy halandó, aki nem tudja, hogy az éjszaka lényei léteznek, ennyivel megelégszik, s még talán magát nézi balgának, s úgy véli, nem történt semmi különös, csak ő gondolja úgy. Ha azonban a lány bármit is sejt, akkor most gyanakodni fog. Érdeklődve várom a reakciót.

Nem, nem tűnt fel neki, vagy is nem fogott gyanút, csak kissé megütközött. Információt azt nem tudtam meg tőle semmit. Mintha nem is élne a városban, csak a színházban, meg a fellegekben. Reménytelen. S most búcsúzóra fogja. Most kell döntenem, hogy akkor „enni, vagy nem enni”, hogy már a színészetnél, és Shakespeare-nél maradjunk.
- Hogy mit fogok csinálni? Nem is tudom … - körbepillantok újra.
Mondjuk persze, hogy tudom, megnézem a másik két lehetséges bérleményt. Vagy hagyjam azt, és hívjam fel Dominiqe-t? Kétségtelen, hogy ha ő ismerős a városban, s ismeri az én speciális igényeimet is, akkor jobbat tud ajánlani, mint bármely ügynök, ha akar. De ugyanakkor nem szeretem, ha egy másik vámpír jobban ismeri a saját menedékemet, mint én magam. Ez sose jó kezdés. Na, de ezen ráérek még gondolkodni, elébb itt van a szöszi problémája.
- Esetleg hazakísérhetem? – kérdem, bár ez még mindig nem a döntés, elvégre hazakísérhetem minden különösebb atrocitás nélkül is. – Egy kis esti városnézés …
Egyáltalán mit akarok én tőle? Akarok valamit? Biztosan így van, mivel nem engedem el. De mit? Kicsit fura ez a lány. Mitől? Persze más vidék, más emberek. Lehet, mindenki, akivel a következő napokban találkozom, kicsit furcsa lesz.

Ó, a kis távolságtartó! Egyem a szivit! Na, de akkor gyakoroljunk, az soha nem árt. Minden egyes ember egy külön világ. Nem tudom ki mondta, de nagyon igaza volt. Kétszázötven év alatt nem bírtam megunni, ahogy be lehet őket fonni, elcsábítani, összezavarni, megtéveszteni. Most kell nekem a kitűnő angol gentleman, aki igen előkelően visszafogott.
- Ó, bocsásson meg, nem akartam tolakodni! – felelem kb. olyan hangsúllyal, mint akinek az orrára koppintottak. – Egyszerűen csak a neveltetésem … - megakadok, mint akinek még az is kínos, hogy ezt magyarázgatni kell. – Nekem teljesen természetes volt, hogy ha egy ifjú hölgy sötétedés után velem van az utcán, akkor nem hagyom csak úgy magára, amíg biztonságba nem juttattam.
Na, ez aztán a díjnyertes szöveg! Már csak páncél, és lovagi kard kell hozzá.
Szégyenlősen elnevetem magam.
- Tudom, ez olyan régimódian hangzott, s Önök, emancipált nők már kikérik maguknak, hogy egy férfi meg akarja Önöket védeni. Hazatalál magától is, ez kétségtelen, s hogy jövök én ahhoz, hogy rögtön ajtóig kísérjem! – némi önirónia vegyül a hangomba, mint aki nem becsüli magát sokra.
~ Gyerünk, Blanche, tessék elolvadni! – szuggerálom közben az ellenkezőjét. ~ Hát mi vagyok én, ha még egy ilyen kis fruskát sem tudok magamba bolondítani?
- S igen, akár én is lehetek az, akitől félni kell, ugye? – teszek rá még egy lapáttal. – Messziről jött ember, azt mond, amit akar. Lehet végig hazudtam, ugye? – megvonom a vállam. Itt már támadásba megyek át, pontosabban a sértett önérzetemmel zsarolom. – Még egyszer bocsánatot kérek! – teszem hozzá, s úgy, mint aki inkább már most sarkon fordul, s búcsút int (s elvonul vérző lelki sebeit nyalogatni).