La Forge rezidencia

Na, ezt úgy tűnik túljátszottam. De innentől érdekes, hogyan lehet egy rontott helyzetet mégis nyerővé varázsolni. Az arcomat elönti a pír. Ezért a kis energiaráfordításért már eleve fizetnie kell a fruskának. Elpirulok, közben a tekintetemben egyszerre van fájdalom, s felháborodás, majd elfordulok, mint aki az érzelmeit nem akarja a továbbiakban megmutatni. Hosszú csend, mint aki az érzelmeivel birkózik.
- Elnézést! – hallatszik aztán egy igen kimért, nyugodt hang. – Kicsit túl érzékeny vagyok mostanában. Nem kellett volna Önnel beszédbe elegyednem, Blanche, ennyi az egész.
Ebben van némi igazság, de attól még érdekes a játék.
Még mindig háttal állok.
- Egyszerűen csak megsértődtem, és ezért érezte azt, hogy játszom. Pedig nem történt semmi, amin megsértődhettem volna.
Megfordulok, a pír már eltűnt, de némi rózsák még maradnak.
- Addig kísérem, amíg jónak látja. Persze csak ha még mindig igényt tart rá. – elmosolyodom, a mosoly lehet nem sikerül túl jóra, de hát egyértelmű, hogy kost csak megjátszom, hisz megbántódtam valamiért.

~ És, igen! – odabenn eluralkodik rajtam a diadalmámor, de kifelé marad a feszült mosoly.
- Ne szabadkozzon, Blanche, nem Ön tehet róla! – felelem kedves hangsúllyal. – Nem történt semmi! – teszem még hozzá.
Természetesen az egész csak arra szolgál, hogy kihangsúlyozzam, igenis történt valami. A semmitől nem viselkedik így az ember. A semmitől nem sértődik meg, s nem fordít hátat, s nem küzd az érzelmeivel.
- Menjünk akkor! – folytatom „hősiesen”, s megvárom, merre indul a lány, s melléje szegődöm.
Lehajtott fejjel ballagok mellette egy ideig, mint aki odabenn mérlegeli, mit is tegyen, s mondjon. Ez így is van, mert most már mindenképp kell nekem a szöszke. Vért használtam, a szokásos napi mennyiségen felül, nem szeretem, ha nem vagyok teljesen fitt. Szóval a tét megnőtt. Igaz, már csak egy néptelen szűk kis utcáig kell elérnünk, ahol ha valaki arra jár csak egy csókolózó párna hisz minket. De én itt maradok a városban, s ő is itt lesz, bármikor összefuthatunk, rákérdezhet, mi van velem, jobb, ha már most lesz egy képe arról, miért is vagyok itt. Egy kép, ami kellően átgondolt, s némi részvétet kelt még ráadásnak.
- Azért költözöm ide, mert nincs minden rendben az egészségemmel. – szólalok meg hirtelen, mint akiben épp most szakadt fel a gát. – Ezért javasolta az orvosom, hogy ne szívjam tovább London koszos levegőjét. Megvisel lelkileg, hogy nem érezhetem magam teljesen fittnek. Ráadásul Londonban az ismerőseim körében megbecsülnek, s szavahihetőnek tartanak. Ezért aztán kicsit rosszul esett az a kitétel. De ne szabadkozzon, Blanche, Önnek van igaza, ha elővigyázatos! – hárítom el, ha mentegetőzni akarna. – Teljesen igaza volt, én reagáltam túl hevesen.
Remélem ez a kis „vallomás” most megint egy lépéssel előbbre visz minket. Óvatosan erősítek rá saját misztikus hatalmammal, hogy az esetleg érzett szimpátia még erősebb érzelemmé változzon. Kicsit rózsaszínesen szirupos a „szerelem első látásra” verzió, de végül is mért ne? Balnche egy színész, akik azért elég bohém életet élnek, s érzelemdúsabb egyének általában. Annyira nagy törést nem jelenthet, ha hirtelenjében valakinek a bűvkörébe kerül, főleg ha az illető egy jóképű, lovagias, gazdag, de kicsit tragikus sorsú fiatalember. Ó, mindjárt de meghatódom magamtól!

// Transz alkalmazása (Jelenlét ( 3 ) + Modor ( 8 ) vs. Modor) //

Először egy jó ideig azt hiszem, hatástalan marad minden ármány és bűbáj. Bosszantó lenne, de kétségtelenül becsületére válna ennek a kis kérészéletű kósza pillangónak. Eddig is éreztem, hogy a tétova külső bizonyos területeken erős jellemet takar. Aztán … DÜBB …
Ó, ezt meghallani oly jó, oly élvezetes. A diadal érzése kúszik fel a gerincem mentén.
Sikerül megállnom, hogy el ne vigyorodjam. Már lassan, ha nagyon elereszteném magam a szemfog is látszana, de még nem, még nem szabad!
- Igen, Blanche! – fordulok feléje, szememben a vágyat és a reményt nem is kell színlelni, legfeljebb a ragadozó csillogást, a vadságot nem szabad még melléje ereszteni. Illedelmesen, s lélegzet visszafojtva várom a fojtatást. Utóbbi persze nem esik nehezemre, valamiféle zihálás színlelése sokkal macerásabb lenne.
Az enyhe pírt nem is látni szinte, de mégis érzem, minden tagommal érzem, hogy Blanche lelkében megindultak a változások. Innentől már könnyebb lesz, ha nem jön közbe semmi, sínen van a ma esti kis szórakozás. Persze csak óvatosan, ez egy idegen terep, amin nem lenne jó nyomokat hagyni magam után! A lánynak élnie kell, s felednie!

Ó, az a fránya racionalitás! Érzem, hogy elgyengül, hogy már szinte olvad, de akkor is tartja magát, s igyekszik normálisan társalogni: „hol töltöm az éjszakát”. Ó, hogy egyen az a drága szivit! Aggódik! Hát nem aranyos? Ennivaló!
Nem mozdulok, csak nézek a szemébe, igyekszem rabul ejteni a pillantását, hogy többet ne tudjon oldalra nézni. Mintha a kérdés nem is létezne, vagy egyáltalán nem lenne lényeges, valóban nem az, hisz én éjszaka élek, semmi szükségem menedékre (akkor).
Lassan megemelem a jobb kezem, s óvatosan megérintem az egyik tincset a füle mellett.
- Milyen gyönyörű szeme van, Blanche! – suttogom elbűvölten.
Ha erre nem borzong meg … de mindegy is, hisz a helyzet adott.
Igen, a klasszikus helyzet áll fenn. Egymás felé fordulva, egymás szemébe nézve egy néptelen utcán, az éjszaka kezdetén. Ideális. Nincs itt most senki, csupán némi tavaszi romantikus hangulatot idézhetünk neki, aligha sejtene bármi veszélyt. Igen, ez az a helyzet, ami után az első csók szokott következni. Ehhez ugyan még nem ismerjük egymást túl régóta, de erre hivatott a bűbáj, hogy ezt az apró zavaró körülményt áthidalja.
Óvatosan hajtom lejjebb a fejem, s közben a jobb kéz ugyan elengedi a hajtincset, de nem hullik le, hanem felkészül arra, hogy ha az őzike esetleg megriadna, akkor elkapja a tarkóját. Ez az a távolság és helyzet, amikortól már nem feltétlenül szükséges a préda hozzájárulása, hisz azt a kis távolságot könnyedén áthidalom, ami kettőnk között még fennáll. Mégis addig szoktam húzni az időt lassan, amíg a tekintetemmel fogva tudom tartani az ő tekintetét, vagy amíg a másik pillája a csókra felkészülve megereszkedik. Igaz, nem egészen olyan csókot kap, mint sejtené, de ezen utólag már felesleges siránkozni. (A nyaktól való távozás után reklamációt már nem fogadunk el.)
Tehát lassan elérem azt a pillanatot, amikor vagy a szemkontaktus megszakadása, vagy Blanche hátrahőkölés folytán eljön a cselekvés pillanata. Innentől hirtelen támasztom meg a tarkóját, s csapok le a nyakára, s azonnal bele is mélyesztem a fogam. Másik kezem a derekát fogja át. Távolról csak egy szerelmes csóknak tűnik valóban.

És igen!
Röviden így lehetne összefoglalni. Vajon hány férfi fogalmazza meg így azt a pillanatot, amikor szíve választottja, vagy egyszerűen csak az éppen aktuális éjszaka numera végre a megfelelő helyzetbe kerül? Nincs ez másképp az ilyesfajta vadászat esetében sem.
Az első cseppekben még nem maga a táplálkozás mámora a meghatározó, hanem a sikeré, hogy megint, és újból, és sokadszorra … Hogy ebben mi a jó? Hogy egyik sem olyan, mint a másik, hogy soha nem sablon, hogy bármikor közbejöhet valami …
Aztán amikor a siker íze már szétomlott, akkor jön a vér íze. Felhörrenek. Egy ekkora nagyvárosban elsőre egy ilyen nőre bukkanni olyan, mintha belenyúlnék egy szénakazalba, s kihúznék egy gyémántgyűrűt. Micsoda zamat! Itt csüng a kezemben a nagy fogás, a telitalálat! Szomjasan tapadok rá a vitae forrására, s élvezem minden cseppjét. Mindkettőnk szerencséje, hogy nem vagyok igazán éhes, s így nem pocsékolom el a forrást a lányka kihúnyó életével.
Eredetileg sem terveztem, hogy megölöm, egyszerűen kitöröltem volna a csók emlékét, azt a két percet, mely senkinek nem fog hiányozni. S valóban, azt terveztem, hogy amint ajkaim elválnak Blanche nyakától, azonnal kitörlöm az emlékét ennek az atrocitásnak, s azt ültetem helyére, hogy hirtelen gyengeség fogta el, s megszédült, ezért van most a karjaimban.
Még így is igen komolyan erőt kell vennem magamon, hogy abba tudjam hagyni a táplálkozást. De amint sikerül legyőznöm a vágyamat, azonnal akcióba lépek.


/ Uralom, feledékeny elme/

A memóriatörlésből nem lesz semmi. Blanche cirógató keze hirtelen égető fájdalmat okoz. Nem is tudom, mi a nagyobb sokk: a fájdalom, vagy a meglepetés, hogy pont ő … A meglepetés a nagyobb, a fájdalom csak egy mellékzönge hozzá képest.
De mit tesz az ember, ha valami fáj? Összeszorítja a fogát, s az én fogaim közt most Blanche nyaka van. Érzem, ahogy a hús enged, miközben a jel belém ég. Düh ébred belül, az ismerős jeges forróság, belül hideg, kifelé perzselő. De csak egy pillanat. A következő már a csodálat.
~ Micsoda kis fruska! Kell nekem!
Még erősebben magamhoz húzom, s nem eresztem még egy pár pillanatig. Meg kell éreznie, hogy az élete a kezemben van, pontosabban a fogaim között. Aztán lassan, lassan engedek a szorításon, hagyok időt, hogy átgondolja, és átérezze, mit kap tőlem ajándékba: az életét. Lezárom a sebet, de még mindig nem engedem el, bár nem is erőszakoskodom.
- Köszönöm, így a stigmával együtt örök emlék lesz ez az este. – van egy jó adag fanyar önirónia a hangomban. Lássuk csak, mi is a helyzet! Ha megjelöltél, feltehetőleg nem kívánsz végképp eltörölni a létezésből. S lám, én is megkíméltem az életedet. Kezdetnek nem is rossz, vehetjük a kölcsönös szimpátia jeleként is.
Ó, most kezdődik még csak az igazi tánc! Innentől szép az élet, és a lét! Karomban egy vadásszal, kifejezetten jól kezdődik az élet ezen az új helyen.
- A továbbiakra nézve van egy ajánlatom. Én nem mondom el a fajtársaimnak, hogy a véred mennyire finom és ízletes, ha Te leveszed rólam a jelet, amit rám tettél. – suttogom a fülébe, majd várom, hogyan is dönt.

Egészen nyugodtan fogadja, hogy még nem engedem el, s hajlandó beszélgetni. Eddig jó. De a mondanivaló!
~ Ej, kicsi lány, ez elég vérszegény próbálkozás volt.
Persze mit várhatnék tőle, amikor most szabadítottam meg a vére egy részétől?
Amikor belém harap halkan felnevetek, felvetem a fejem, szinte kínálom a nyakam. Nekem csak jó lenne, ha valóban megsebezne, s inna egy pár kortyot. Amúgy is ez lenne a következő lépés, amire rávenném a stigma eltávolítása után. Bár lehet, ha megfordítjuk a sorrendet, akkor könnyebb.
Kicsit lejjebb hajtom a fejem, s egy csókot nyomok a feje búbjára.
- Csak nyugodtan próbálkozz, jelenleg nem vagy veszélyben.
Kedves, nyugodt hang, megengedő modor, de azért ott van az a jelenleg szócska. Nem taglalom még egyenlőre, hogy az a jövőbeni veszély felőlem, vagy mások felől érkezhet-e. Messzebbről szándékszom indulni.
- Tudod, az a baj veletek vadászokkal, hogy az emberi lét börtönébe vagytok zárva. S ezen most nem azt a hátrányt értem, hogy éltek. Az nem feltétlenül hátrány, mindkét létezési formának vannak előnyei és hátrányai egyaránt. De a kor! Az idő! Mennyi időtök van tapasztaltat szerezni? Fájdalmasan kevés! Ez csak nagyon ritkán elég egy magamfajta ellen. Nem tudom, Te most miben vagy tapasztaltatlan, a saját szakmádban, vagy a hazudozásban, de engem nem tudsz átverni. A stigmát le lehet venni, mi több, csak Te távolíthatod el, mert Te jelöltél meg.
Kicsit megborzolom a szöghaját mintegy szemrehányásként, de nem engedem el az ölelést még mindig nem.
- Lehet, még soha nem próbáltad, lehet, nem is tudtál róla, a mesteredet kellene ezért elfenekelni, amiért egyoldalú tudással ruházott fel. Ha nem tudtál róla, nem hibáztatlak, de ha igen, akkor ez a hazugság nagyon kis primitív volt. Szóval maradjunk abban, hogy el tudod távolítani, az a kérdés, hogy hajlandó vagy-e rá.
A kezem most a tarkójára csúszik, de csak éppen megfogom a két ujjammal, semmi erőszak, csak imitálom a „nyakon vagy csípve” hatást, hogy valamiféle utalást adjak arra a bizonyos veszélyre.
Olyan kedélyesen beszélgetünk itt, ilyen kellemes, és bizalmas közelségben, mintha valóban csak egy évődő szerelmespár lennénk.

Meglepődve hallgatom a lányt, ahogy megnyílik, s elárul dolgokat magáról. A Kátszűzötven év alatt ilyesmiről csak mindenféle mendemondákban halottam. Egy valamit tudok ebből nagyon biztosan: sebezhető, nagyon sebezhető, és nagyon értékes. Blanche egy olyan érték, amit nekem KELL kiaknáznom, s értelemszerűen meg is védeni.
- Azt hiszem tévedtem veled kapcsolatban. Benned évszázadok bölcsessége ébredt fel. – mormolom halkan. – Mégis, azt hiszem, nem teljesen jó oldalán fogod meg a dolgokat. Segíteni akarsz. De hogyan? Nincs túl sok értelme olyasmit visszaidézni, amit el már úgysem nyerhetünk. Figyelmeztetésnek jó, vagy arra, hogy valaki magába forduljon. De nem hiszem, hogy hosszú távon jótékony hatása volna. – kezdek el magyarázni, bár én is csak vaktában tapogatózom. – Ahhoz, hogy valóban képes legyél segíteni, ahhoz ennél jobban kell ismerned minket! – azért még a vaktában tapogatózás is ad lehetőséget arra, hogy kicsit tovább húzzam a kettőnk között beszülő kötelékeket. Óvatosan próbálok újabb lépéseket tenni, újabb csalikat kivetni. – Nem is tudod, mekkora veszélyben vagy!
Most döbbenek csak rá, hogy valóban nem tudja. Hogy valóban fogalma sincs róla. Az arcát a két tenyerembe fogom, úgy emelem meg a fejét, s nézek a szemébe.
- Blanche, most jól figyelj rám! Egy vámpírban, azt mondják, soha nem lehet megbízni, de most az igazat fogom eléd tárni saját magadról, és a helyzetedről. Egy részét magad is tudod, legfeljebb még nem gondoltad át. Egy magadfajta magányos és elszigetelt vadász esélytelen. Ha csatába bocsátkozol egyikünkkel, s megsebesítitek egymást, a vámpír könnyen regenerálódik, lehet, perceken belül kutya baja sem lesz. De Te … Még ha le is győzöd, ha megsebesülsz közben, véged van. Nincs kit segítségül hívnod, és nincs hová rejtőznöd. S ha ez még nem lenne elég, neked van egy további hátrányod: a saját véred. – tartok egy kis szünetet, hogy nyomatékosítsam a mondanivalót, s aztán folytatom. – Már az elébb mondtam, hogy különösen finom. De attól tartok ezt csak egy szórványos dicséretnek vetted. Nem az. Blanche, neked a véred olyan, mint a legfinomabb desszert, a legínycsiklandozóbb csemege. Elég egy apró karcolás, vagy akár csak az, hogy a hónap egy nem megfelelő napján kerülj egy Vértestvér közelébe, és onnantól tudni fogja, s úgy vonzod majd, mint a friss hús az oroszlánokat.
Csak remélni tudom, hogy felfogja ennek a helyzetnek a súlyosságát. Ha, igen, nyert ügyem van. Ha nem, akkor még dolgoznom kell a problémán.

Nem tudom eldönteni, hogy most a tudatlansága,v agy az a bizonyos természetes bölcsesség menti-e meg, vagy tartja védve. De az is lehet, hogy valóban túl sok ez neki egyszerre. Nem siethetek, mert azzal elrontok mindent. Megint megölelem, s megsimogatom.
- Hát persze, hogy haza akarsz menni. Sajnálom, ha túl sok volt ez neked egyszerre, de azt akartam, hogy tudd. – belékarolok, s elindulunk az utcán tovább. – De tekintettel a történtekre szeretnélek hazáig kísérni. Tudom a neved, s hogy hol dolgozol. Ha akarlak meg tudlak találni, oly mindegy, hogy tudom-e a lakhelyed, vagy nem. Ha nem érzed jól magad, nyugodtan támaszkodj rám!
Ha mégis ellenkezne, hát elfogadom, legfeljebb lopva kísérem majd, anélkül, hogy észrevenné.
Csendben ballagunk egy pár lépést, s mérlegelem közben, hogy hogyan is érjem el a célomat. De úgy vélem ez is az a helyzet, amikor az őszinteség a legjobb. Soha nem értettem azokat, akik szinte megrögzötten hazudoztak. A tények néha annyira ütősek, hogy nem érdemes jobbat kitalálni.
- Lenne számodra egy ajánlatom. Nem kell most válaszolnod rá, sőt, egyáltalán nem szeretném, ha most akárcsak fontolóra is vennéd. Kicsit megbűvöltelek, s jelenleg pozitívabban tekintesz rám, mint ahogy alapból tekintettél volna. Kicsit szimpatikusabb vagyok, nem érzel talán annyira veszélyesnek. Nem akarom, hogy befolyás alatt dönts az ajánlatról. – halkan, nyugodtan, lassan beszélek, mint aki éppen csak egy mesét mond egy gyermeknek, vagy valami szép történetet mesél el. – Védelmet ajánlok neked a Vértestvérekkel szemben, s a lehetőséget, hogy megismerj. Cserébe nem kérek mást, csak egy keveset a véredből időnként. Azt hiszen nem volt ez annyira kellemetlen, hogy nagyon viszolyogj tőle, s ha közben nem égetsz meg, akkor még ennyire sem lesz fájdalmas. Szóval az az ajánlat. De ráér. Most nem kell semmit mondanod rá.

A séta további része csendben telik. Nem erőltetem már a beszédet, s valóban azért kísérem csak hazáig, mert biztos akarok lenni benne, hogy épségben hazaér, nem alszik el,v agy ájul el félúton. Kicsit bizonytalannak érzem, mintha valami eltört volna benne, megszakadt … vagy mintha valami hirtelen letompította volna minden érzékét, és érzelmét.
Nem zavarom meg ezt a csendet, ha erre van szüksége, ám legyen. Régen volt, nagyon régen, mégis elég jól emlékszem rá, mennyire össze voltam zavarodva minden egyes alkalommal, mikor az úrnőm, későbbi atyám színe elé kerültem emberként, még akár egy röpke köszönés erejéig is. Én meg még meg is bűvöltem.
A környék puccossá válása felkelti a figyelmemet, s eszembe vésem, hogy nézzek utána a Moreau névnek, kik is ők a város hierarchiájában. A kis párbeszéden csendesen somolygok, majd a beálló csendben jegyzem csak meg halkan:
- A kötelességtudó, és önérzetes inas nagy kincs, és egyben isten csapása.
Egy kézcsókkal búcsúzom.
- Jó éjt, Blanche! Aludj egy jót, mire felébredsz, a bűbáj jó esetben már messze tűnik, nem fogja befolyásolni az életed! Nem úgy az, amit én kaptam Tőled. – elhúzom a szám, sajna ezt a békát most le kell nyelni, a későbbi nyereség érdekében. – Remélem, egyetlen kollégáddal sem futok össze míg visszaérek az autómhoz!

// Közjáték //

Alig egy hónap kellett, hogy a kiszemelt ház felújítása és az átalakítás elkészüljön. Persze nem bontattam le és építtettem újra az egészet, és nem is húzattam rá még pár szintet, csak úgy szolidan megteremtettem a bennlakás feltételeit. Vámpír mértékkel a ház kifejezetten szerény, de mivel nem szándékszom túl nagy társasági életet élni benne, pont jó.
Jean is megérkezett, letette az összes vizsgáját, előrehozottan, még a valódi szorgalmi időszak előtt, hogy mostantól nagyjából szeptember elejéig csak nekem dolgozhasson. Tegnap hagytam pihenni, csak este beszélgettünk egy keveset tudományos kérdésekről. Sikerült lenyűgöznöm a műveltségemmel, mely meglehetősen szerteágazó, és a nyelvismeretemmel. Ma este, újabb beszélgetés következik, egy-egy pohár vörös nedű mellett. Az enyém vér, az övé részben vörösbor, részben az én vérem.
- Akkor, Jean, igyunk a vizsgák sikeres letételére! Gratulálok, igazán kitűnő teljesítményt nyújtott!
- Igyekeztem uram! – feleli szerényen, de szemében büszkeséggel Jean. – De a tudásom elenyésző az önéhez képest.
A két kristálypohár összekoccan, s belekortyolunk az italba. Jean az első korty után majdnem az egészet kiissza. Hiába, no, ez már a második adag, s a szervezete örömmel üdvözli a hatást. Én csak kortyolok párat, majd nekikezdek a mondandómnak, most hogy már Jean megfelelően elő van készítve.
- Ne szabadkozz, fiam, nekem sokkal több időm volt tanulni, mint neked.
Jean először mosolyogva bólint, mert még az ital hatása alatt van, aztán zavar ül ki az arcára. Nem érti először is a fiam megszólítást, másrészt meg azt sem, hogyan lehetett nekem több időm, amikor az ő tudomása szerint fiatalabb vagyok nála?
- Tudom, hogy nem érted, azért ültünk most össze, hogy megmagyarázzam, s végre világosan láss a helyzetedet illetően. Minden bizonnyal volt pár dolog, amit eddig is furcsállottál. – egy bizonytalan bólintás a válasz. – Mért nem vagyok hajlandó veled nappal dolgozni, mért nem vacsorázunk együtt, miért megyek látogatóba az éjszaka kellős közepén … - sorlom lassan a dolgokat. – Tudom, hogy azalatt a két hónap alatt, ami eltelt azóta, hogy először találkoztunk sokat gondoltál rám, s ezeken a dolgokon törted a fejed. A megoldás is felmerült benned, s persze mint őrültséget elvetetted. Pedig vámpírok bizony léteznek, s én is egy vagyok közülük, Te pedig a szolgálatomban állsz.
Jean arca falfehérré változik, de még csak nyikkanni sem mer.
- Nem kell ennyire megijedni, fiam, a továbbiakban is majdnem ugyanazok a feltételek vonatkoznak Rád, mint eddig, s ha jól sejtem meg voltál elégedve a helyzeteddel. Ugye?
- Igen, uram. – nyögi a fiú, s még mindig nagyon meg van ijedve.
- Jól van. Az apróbb változások: természetesen nem beszélhetsz senkinek a valódi kilétemről. Gondolom ez érthető.
- Igen, uram.
- Kénytelen leszel igazodni az én életritmusomhoz, mert én nem tudok a tiédhez. Ez persze nem jelent állandó éjszakázást, általában azért választunk élő bizalmast magunknak, hogy nappal tudjon tevékenykedni helyettünk, ahogy ezt eddig is tetted.
- Igen, uram.
- Itt fogsz lakni ebben a házban. Abban a szobában,a mit most vendégszobaként kaptál.
- Igen, uram.
- Ami a bort illeti, amit az imént ittál. Volt benne egy kevés a véremből. – Jean akkorát rezzen, hogy ha még tele lenne a pohár, most kilöttyenne, s rémülten nézi a vörös nedűt. – Ennek vannak hatásai. Nem, nem lettél vámpír, csupán talán egy kicsit jobb lesz az egészséged, és a munkabírásod, valamint hűséges leszel hozzám. Ez utóbbiban egyébként eddig nem kételkedtem, tudom, hogy minden tudásoddal és erőddel végezted a feladatokat, amikkel megbíztalak. De ez egy veszélyes világ Jean, veszélyesebb, mint eddig sejtetted. A vérem a védelmedet szolgálja, mert lelkileg erőssé tesz, s kikezdhetetlenné. A következő adagot, amit már kívánni fogsz, pár napon belül tisztán kapod.
Jean nyel egyet, s látom rajta, egyszerre vágyja és féli is azt a napot.
- Most menj, s pihenj le, holnap folytatom a felvilágosításodat.
Jean felkel, s mint a gép hagyja el a szobát. Ez nem annyira a vér, mint a döbbenet hatása. Idealista kölyök hirtelen a mély vízben. Nem irigylem, kétszázötven év távlatából is elég jól emlékszem rá, én mennyire meg voltam zavarodva, pedig sokkal romlottabb voltam, mint ő. Majd beleszokik.

//Közjáték, másnap este//

Már a nappaliban (milyen hülye szó amikor csak éjjel használom, de az éjjeli még inkább az lenne) böngészem át ébredés után a helyi lapokat, amikor halk kopogás hallatszik.
- Gyere be, Jean!
- Jó estét, uram! – Jean nagyon kimérten mozog még ma is, eltűnt belőle az a könnyedség, ami eddig sem volt túl sok.
- Jó estét! Foglalj helyet! – mutatok a fotelra velem szemben, s leteszem az újságot az asztalkára magam mellett. Ott van egy pohár, benne nekem vér, egy üres pohár, és egy üveg bontatlan vörösbor.
Megvárom, míg Jean leül, s aztán folytatom.
- Tegnap nagyon röviden és tőszavakban elmondtam, mi a helyzet. Feltételezem, rengeteg kérdésed lenne, ma felteheted őket. Nyugodtan tölts magadnak, komoly beszélgetésekhez férfiak között jár egy kis szíverrősítő.
Jean-ra úgy tűnik rá is fér a szíverősítő, s ki is bontja az üveget. Okos gyerek, tudja, azért készítettem elő így a dolgokat, hogy lássa, a bor jelenleg tiszta. Tölt magának, s csak egy egészen kicsit remeg a keze. Belekortyol, s vár. Én is várok. Jean nem sieti el az első kérdést, de hát mindig is tudtam, hogy fajsúlyos dolgokban megfontolt lesz.
- Megkérdezhetem, hogy mennyi idős, uram?
Óvatos tapogatózással kezd.
- Jean, most mindent megkérdezhetsz, legfeljebb nem fogok rá válaszolni. 1738-ban születtem. Kétszázötven éve vagyok vámpír.
Jean kezében megremeg a pohár, s újabb hosszú szünet következik. Nem sürgetem, tudom, nehéz beleillesztenie a világképébe az új információkat.
- Mik azok a veszélyek, amik ellen az Ön vére megvéd?
Ó, hát sejtettem én, hogy ez az, ami legjobban érdekli, s egész hamar rá mert térni a lényegre.
- A veszélyek elsősorban engem fenyegetnek, de téged akarnának felhasználni, mint információforrást, vagy árulásra rávenni. A háromszoros vérkötelék olyan erős, hogy innentől egyszerűen felesleges próbálkozniuk is. Ha nem lennél ilyen módon védve, megpróbálkozhatnának pénzzel, ami ugyan nem annyira kellemetlen, de akár kínzással is, ami viszont már kétségtelenül az.
Látom rajta, hogy a kínzás, mint lehetőség megrémíti. Nem baj, annál szimpatikusabb lehet neki a harmadik alkalom majd.
- Mikor lehet meginni a következő adagot?
Majdnem elnevetem magam. Jean jobban meg van ijedve, mint gondoltam, s előre menekül. Tökéletes.
- Akár most is. Hozz egy kést és egy tiszta poharat a konyhából!
Jean a kés hallatán megrezzen, de egy szó nélkül megy, és hozza. Átveszem tőle, s megvágom a csuklóm, majd belefolyatom a megfelelő mennyiséget a poharába. Jean a vágás és a vér látványától elsápad, s gyorsan leül. Amikor a seb a kezemen látható gyorsasággal beforr, az viszont felvillanyozza. Még levegőt is elfelejt venni, míg figyeli, majd ezt egy nagy sóhajjal pótolja.
- Tessék! – nyújtom át neki az értékes nedűt.
Jean úgy veszi át a poharat, mintha valami szent tárgy lenne, olyan áhítattal. Egy ideig nézi, majd felhajtja, lehunyt szemmel vár, s aztán megborzong. A pillantás, amit ezután rám vet, magáért beszél. Most már tényleg bármit megtenne értem.
- Jól van. Feltételezem, amennyiben rászorulnék, én is elvárhatom tőled, hogy véredet add … - fogalmazok feltételesen, de csupán azért így, mert a válasz úgyis egyértelmű.
- Bármikor, uram, boldogan!
- Helyes. De nekem a munkabírásodra van szükségem, ezért ez csak kivételes alkalmakkor fog előfordulni.
- Értem, uram. – bólint Jean, s kicsit csalódottnak látszik.
- De igen sok egyéb módon lehetsz a szolgálatomra. Ezentúl sokkal több területen foglak foglalkoztatni. Gyere!
A számítógéphez lépek, s nekikezdünk a lakás berendezésének. Aukciós oldalakon böngészünk, s mesteremberek mintadarabjait nézzük meg. Később áttérünk az autóválasztásra. Egy elegáns kocsi nekem, egy kisebb, „városi rohanga” nappali ügyintézésre Jean-nek. Majdnem hajnalig folyik a munka töretlen lelkesedéssel. Az „életem” lassan elrendeződik az új helyen.

//Közjáték//

„Házvezetőnő beszerzés”

A helyi újságban feladott hirdetésre sokan jelentkeztek. Jean-ra bíztam a meghallgatást, mégsem hívhatjuk ide a jelölteket este tíz órára, de beállítottunk egy rejtett kamerát, amivel felvettük az egészet, s este megnéztük újra.
Jó betanulási alkalom volt ez Jeannak is. Hagytam, hogy maga állítsa össze a kérdéseket, a válogatási szempontokat, s aztán rangsorolja a jelentkezőket, majd meghallgattam mire is jutott, s hozzáfűztem a saját megjegyzéseimet.
Sokan rögtön az elején kiestek a rostán, páran a meghallgatás után maguk nem vállalták a feltételeket, s voltak, akik megfeleltek volna, de minden tekintetben megfelelő jelölt, próbaidő nélkül végül négy maradt.
- Melyik tetszik neked leginkább?
- Daniela látszott a legelhivatottabbnak, uram.
- Én most a külsőre gondoltam, Jean. Az elhivatottság az amúgy is biztosítva lesz.
- Ja, vagy úgy … - Jeannak látom eddig nem jutott eszébe a dolognak ez a fajta vonzata, de most egészen más megvilágításból kezdte szemlélni a négy nőt. – Akkor Juliet.
Meg kellett állapítanom, hogy Jeannak igen jó az ízlése. Én is Juliet-et választottam volna.
- Igen. Már volt férjnél, tehát tapasztalt lehet. – bólintok. – Akkor hívd be kérlek újra, és közöld vele, hogy elvileg övé az állás, de két hét próbaidőre vesszük fel először. A két hét alatt egy hétig megfigyeled, hogy valóban jól kijöttök-e egymással, s valóban alkalmas-e a szerepre. Ez idő alatt csak 9-5-ig kell itt lennie, s így nem gond, hogy mért nem találkozik velem, én dolgozom, elutaztam, satöbbi. Ha az egy hét alatt megfelelőnek találod, akkor a hét végén találkozhat velem. A következő hét áll a rendelkezésedre, hogy megitasd háromszor. Majd megkapod a szükséges vért, s belekevered az italába.
Jean előtt szépen kibontakozik a terv, és érzékeli, hogy ez már egész jól bejáratott ritmusban megy nálam.
- Értem, uram.
- Ha pedig ezt így végrehajtod, akkortól Juliet itt fog lakni nálunk. Beavatjuk a helyzetbe. Kap egy szobát, s kedvére berendezheti, de ha valóban egymásra találtok, akkor össze is költözhettek.
Jean elvörösödik a gondolattól is.
- Hát tudod … - megcsóválom a fejem – nehéz eset vagy. De csak szerezd meg nekünk, azt a nőt, s magadra találsz majd, ne aggódj!