Kilátópont Martigny-re

Az autópályáról lekanyarodva kis szerpentin vezet a közeli településekre. Az egyik fordulópontnál parkolókat alakítottak ki, mert gyönyörű kilátás nyílik innen a városra. Nem messze még a busz is megáll, van itt pár hétvégi ház a hegyoldalban.
A parkolóban hat kocsinak van felfestve hely, kényelmesen meg lehet fordulni, s a meredély szélén korlát, a parkoló és a korlát között pár farönk pad, és asztal. Elmaradhatatlan a svájci precizitást képviselő virágláda és kuka, melyeket rendszeren ürítenek és gondoznak.

Kilátópopnt:


és a kilátás:


Térképvázlat

Ma mindketten (Jean és én) már alig vártuk, hogy beesteledjen, s megjárathassuk az új autót.



Felmentünk az Martigny-t Montreaux-val összekötő autópályára, s kieresztettük a lovakat. Vagy negyven perc száguldás után az egyik lehajtónál visszakanyarodtunk, s jött újabb majd negyven perc suhanás, de nem mentünk rögtön vissza a városba. Kis hegyi utakon kanyarogtunk a város fölé. Nem csak az autó kiismerése, és az élvezet volt a cél, hanem az is, hogy Jean némi leckét kapjon a feladataiból. Másképp kell a vezetésre is koncentrálni, ha az ember tudja, mik is rejtőzhetnek a sötétben. A szerpentin egyik kanyarjában parkolók vannak kialakítva, innen nappal csodás kilátás nyílik a városra, s most, éjszaka is lenyűgöző a kivilágítás.
Az autó a parkolóban, csendesen pattog mögöttünk, ahogy hűl a motor, mi pedig a korlátnak támaszkodva nézünk le Martigny-re. Jean élvezi az új életet, pedig azt hittem, lesznek vele problémák az elején. De a fiú vérbeli üzletember, s lenyűgözi a lehetőség, hogy olyan üzleti manipulációk részese lehet, amik valóban hosszú távra szólnak, s hogy olyan vállalkozások gyümölcseit élvezheti most, amiket én akár száz vagy százötven évvel ezelőtt indítottam.
- Látod a várost? Milyen apró innen fentről. Beleférne a tenyeredbe. Egy-egy vámpírúr pedig valóban a markában is tartja. – magyarázom neki az élet valóságát.
- Igen, gondolom, bár még nem igazán tudom ezt felfogni, uram. Tisztában vagyok a távlatokkal, de még nem … - Jean keresi a szavakat – nem épültek be a gondolkodásomba.
- Kell még hozzá némi idő és tapasztalat. Ne légy türelmetlen!
- Majdcsak valahogy kivárom …
Egy autó suhan el mögöttünk, ami bennem kellemetlen érzéseket kelt. Nem igazán biztonságos itt. De jelenleg a házon, vagy az elizíumokon kívül sehol sem az. Én pedig nem fogok begubózni. Az égen ma alig vannak felhők, s a csillagok s a Hold fénye megvilágítja a hegyeket köröttünk. Tetszik a hely, a levegő csípősen friss, ha lenne még szükségem légzésre, biztos nagyokat szippantanék belőle.

Farkasüvöltés veri fel az éjszaka csendjét. Ösztönösen is összerezzenek, amitől Jean persze ideges lesz.
- Ez egy OLYAN farkas?
- Hát azt én honnan tudnám az üvöltésből? De messze van, s amúgy sem merészkednek nagyon az autóút közelébe.
- Találkozott már vérfarkassal, uram?
- Igen, bár amikor találkoztam vele, nem tudtam róla, hogy az. Átalakult formájában még nem láttam egyet sem.
Na, igen, nem olyan gyakran van az úgy, hogy vámpírok és vérfarkasok együtt kvaterkázzanak. Általában bölcs előrelátással kerüljük egymás társaságát.
- Különben ez egy teljesen sima farkas is lehet. Ez Svájc, Martigny, síparadicsom, körbevéve hegyekkel és erdőkkel.
- Azért az óvatosság sosem árt …
- Nem, valóban nem. Egy sima farkassal sem szívesen találkoznék. De tényleg messze volt. Nézzük inkább a várost! Ott van az egyetem … - mutatok, s ott a színház … arra a kertváros rész, ahol mi, s pár másik Vértestvér lakik. Ismerned kell a várost, mint a tenyeredet! A fontos helyeket, elíziumokat, és mások lakhelyeit fel kell venni a GPS térképre. De természetesen a középület megnevezésével. Aztán mindegyik útvonalat be kell járnod a napokban, többször is, éjjel és nappal, kicsit elbóklászni a környéken … Nem szeretném, ha valami váratlan helyzetben eltévedj!
- Értem, uram, már holnap nekikezdek.
Közben a hátunk mögött „leszakad a hegyoldal”. Persze ez is messze van, s Jean nem is hallja, csak én. Aztán csend. Nagy-nagy csend. Én nem szólok, mert fülelek. Jean valószínűleg a következő pár napját tervezgeti. Ha ez az a valami volt, ami üvöltött …
- Jean, kérlek, nézd meg a GPS-ben, hány méterrel vagyunk most a város felett!
A legkisebb mértékben sem érdekel ez az adat, de így Jean beül az autóba egy időre, és ha baj van, én hamar odaérek. Körbefordulok, és figyelek, még szaglászom is, de semmi.
- 457 méter. – tér vissza Jean az adattal.
- Köszönöm.
- Esetleg beszerezzek valamit, ha már úgyis a várost járom?
- Nézz utána mindenféle társasági rendezvényeknek! Ismerkedj a város elitjének tevékenységével, hobbijával! Keress magadnak egy barátnőt …
Jean kicsit megütközik az utóbbi feladaton.
- Előbb-utóbb szükség lesz még valakire, melléd. Te elsősorban az üzleti ügyeket viszed, nem törődhetsz mindennel … Kell valaki, aki például rendben tartja a házat, főz rád, mos … Akkor már olyat szerezzünk, aki tetszik is neked! Egy gonddal kevesebb.
- De ha én nem tetszem neki?
- Azt majd megoldjuk. – legyintek könnyedén. – De azért csak próbálkozz elébb! Ha már valamennyire szimpatikus vagy, kicsit megkedvelteted magad, onnantól sima az ügy.
Jean igyekszik hozzászokni a csajozás új dimenzióihoz, amikor lépteket hallok az út felől. Nem, nem autó motorját, hanem lépteket. Valaki késő éjjel, a vadon közepén gyalogol egy autóúton. Persze, vannak itt házak is a közelben. Érdeklődve fordulok az érkező felé. Csinos, fiatal lány, sportos öltözékben. Jean is észreveszi, s ő is jól megnézi magának. Mindkettőnkben ott a gondolat, hogy ha már egyszer nőről beszéltünk, s itt a semmi közepén felbukkan egy csinos, fiatal hölgy … annak feltehetően semmi egymáshoz, de azért próbálkozni lehet …
- Jó estét! – lépek közelebb. – Minden rendben? Elnézést, hogy leszólítom, de ha eltévedt, vagy elromlott az autója … - nem fejezem be a mondatot, csak megcsillantom a lehetőséget, hogy mi bizony olyan lovagias fiatalemberek vagyunk, akik ilyen helyzetben készek segíteni.

Ahogy közeledem a lányhoz, érzem én is, hogy mennyire felfokozott most az életműködése. Az illata más, s igen ütemesen veszi a levegőt. Milyen szép így, s milyen kívánatos. Jaj, már meignt előbújik belőlem az ínyenc. Igaz, akár éppen táplálkozhatnék is, s Jeannek is jó lecke lenne, ha megfigyelhetné … Na, de ne szaladjunk ennyire előre!
Jean, ahogy sejtettem, a háttérben toporog.
- Igen, mi is azért álltunk meg, hogy megcsodáljuk. – bólintok. – Bár mennyire másképpen lehet ezt a látványt is szemlélni! Az egyik ember az épületekért lenne oda, a másik azért, hogy mennyi bolt lehet egy ekkora városban, más nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlítaná, és egy környezetvédő meg azt morogná, hogy fényszennyezés … - folytatom a város felé fordulva. – A kocogás egészséges, de nem tudom, mennyire az ilyen késő este, egy elhagyatott országúton. – pillantok a lányra. – Az előbb még farkasüvöltést is halottunk.
Azon gondolkodom, honnan kocoghatott ide? A közeli házaktól? Az nem távolság, akkor minden bizonnyal már tett egy kört, s visszafelé tart. Erre utal az is, hogy fel van pörögve, gyorsan ver a szíve, sokat futhatott már.

- Bocsánat, hogy saját magunkból indultam ki! – fordulok feléje, s biccentek egyet tréfásan. – Mert mi bizony elgondolkodtunk azt az üvöltést hallva, hogy visszaszálljunk-e a kocsiba, vagy sem. De végül maradtunk, aminek különösen most örülök, hogy ilyen jó társaság akadt.
Lassan Jean is közelebb bátorkodik, s még egy szégyenlős mosoly is ül az arcán. Nem csodálom, hogy eddig nem talált magának fix barátnőt. Legszívesebben mögéje lépnék, és fenékbe rúgnám biztatásképpen, hogy valamit csináljon már. Annak idején, amikor Louis (az egyik előző segédem, titkárom) fiatal volt, az egyik előző segédem ő hajtotta fel nekem a nőket sokszor, na meg magának is. Egy könnyed légyott, némi szerelmi mámor, a mikor a hölgyike elandalodott, akkor jöttem én, egy rövid időre. Alig valamit kellett beletúrni a buksijukba, hogy csak egy nyakra adott könnyed csóknak véljék később a dolgot. Mindketten nagyon élveztük, hogy ennyire csőbe lehetett húzni a nőket. De Jeannak ehhez még sokat kell változnia, ha egyáltalán képes lesz rá valaha. Nem baj, nekem az is elég, ha dolgozik.
- Szóval hangyák, s hangyaboly. Igen, első ránézésre valóban olyannak tűnik, de azt hiszem a hangyák sokkal értelmesebben, és több céllal rohangálnak ide-oda, mint az emberek.
Jean mellettem támasztaná meg újra a korlátot, hogy én legyek középen. Megállom, hogy lekeverjek neki egy taslit, s nem is lökdösöm át a hölgy másik oldalára, csak egyszerűen felegyenesedem, s hátrébb lépek. Így most ők könyökölnek a korlátnál. Jean azonnal zavarba is jön.
- Khmm … valóban szépek a fények. – nyögi ki vegül.
~ Na, ez aztán erős kezdés volt!

Ha most Jean nem mutatkozik be, akkor tényleg fenékbe rúgom, de attól átszáll a korláton, és kereshetek magamnak egy újabb segédet.
- Jean … - hallatszik a félszeg felelet. – Az én nevem Jean Bison, az út pedig itt a főnököm ...
Jean úgy néz rám, mint a fuldokló, aki azt várja, hogy dobjak neki mentőövet.
- Anton Smith. – fordulok a lány felé mosolyogva.
- Én akkor most elintézem azokat a telefonokat. – hadarja Jean, s elszáguld, majd beül az autóba.
Meglepetten nézek utána, ami eleve megkérdőjelezi, hogy tudnék bármiféle esedékes telefonokról, majd visszafordulok.
- Elnézést, nem Ön az oka. Én ugrattam épp az imént, mielőtt megérkezett, hogy mért nem szerez magának barátnőt. – magyarázom meg a viselkedését, s még nem is hazudtam nagyot. – Tartok tőle, hogy munkamániás lesz, ha agy folytatja. S ennek én nem örülnék, még akkor sem, ha nekem dolgozik. Kell szórakozni is, sportolni … - mutatok a lány felé, mintegy illusztrációképpen.
Visszalépek a korláthoz, s csak egy egészen kicsit, alig pár centit lopok közben a köztünk lévő távolságból, vélhető véletlennek is, nem emlékszem rá, hol álltam az előbb. Jean begubódzott az autóba.
A kis sportwoman közben már nem zihál, a szíve sem kalapál annyira. De ha így álldogál itt kocogás után egy minden bizonnyal átizzadt ruhában, akkor meg fog fázni. Oldalra pillantok, de a ruha nincs átizzadva. Érzem pedig alóla az izzadságszagot. Ha most csak úgy a vállamra lenne vetve a dzseki, akkor egy lovagias mozdulattal ráteríthetném, de bele vagyok bújva, mert én pedáns mindig felöltözöm rendesen, nem mintha a megfázás veszélye fenyegetne. Most vagy a megvilágítás nem elég jó, vagy nincs egyetlen izzadságfolt sem a szokásos helyeken.
- Nem fázik?

Nos, igen, a kézfogás. Hideg lesz a kezem.
- Nagyon örvendek, Effy. – s gyengéden megszorítom a felém nyújtott kezet. Botránkozzon meg, aki akar, de tréningruhában lévő nőnek nem fogok kezet csókolni.
Viszont a paranoia él bennem. Ha Effy egy normál ember, akkor a csípős hidegre fogja, hogy nekem ennyire hideg a kezem. Ha nem az … ha esetleg tud a vámpírokról, akkor viszont az érintésre tehet árulkodó mozdulatot, vagy megváltozhat a viselkedése.
Olyan szűkszavú! Elmegy kocogni éjnek évadján, nem fél, nem fázik, s aztán idejön két férfihoz, „várost nézni”. Azt hinné az ember, hogy szeretne beszélgetni, de alig szól valamit. De akkor mit akar? Igaz, én szólítottam meg.
Mint mondtam a paranoia él, s virul. Mi van, ha ennek a lánynak köze van ahhoz az üvöltéshez? A feltételezés nonszensz, teljesen valószínűtlen, hogy egy farkas üvölt a hegytetőn, majd visszaalakul, s elmegy kocogni. Nem kell mindenbe mindent belemagyarázni!
Na, de most akkor sem szólok többet, csend lesz. Most vagy beszélgetni akar, s talál egy témát, vagy nem, s valóban csak a várost nézi, vagy … vagy nem tudom mi lesz.

A reakció nagyon kevés, talán egy kis megtorpanás, amikor a kezünk először összeér, talán egy kicsit elkerekedett szem, egy kutató pillantás, s egy rezzenetlen mosoly. Az arcára fagyasztottam? Nem sok. Egy forró kéz, apró kacsó, semmi különös.
S akkor nézzük a várost. Jean nem jön vissza, pedig ez a lányka nem harap. Én viszont akár haraphatnék is …
„ Úgy szeretem ezt a csendet...”
- Akkor mért töröd meg? – fordulok hirtelen feléje, s teszek egy lépést, hogy közvetlen előtte álljak, pontosabban mellette, hisz a város felé néz. Halkan beszélek, s nyugodtan, inkább kicsit évődő hangnemben, mint komolyan provokálva – Nézd, Effy, én becsülöm a sportszeretetedet, s a bátorságodat, de azért van abban valami furcsa, amikor egy nő éjnek évadján a vadon közepén megjelenik, s odasétál két vadidegen férfihez. Ja, nem, hiszen már bemutatkoztunk! – elnevetem magam – De ez nem jelent semmit. Nem tudod, valóban ez-e a nevünk. Persze, mivel te kezdeményezted a találkozást, így joggal hiheted, hogy biztonságban vagy, hisz nem mi szemeltünk ki célpontnak. De mi van, ha mellényúltál? – lebegtetem meg a lehetőséget. – De engem még ennél is jobban érdekel a kérdés, hogy mi volt az bennünk, ami felkeltette a figyelmedet?
A beszélgetés kicsit élénkebb, kicsit sikamlósabb, de csak teóriák, semmi konkrét fenyegetés. A szavaimnak igazán csak akkor van súlya, ha Effyne van valami köze az éjszaka világához, s ez jól van így.

De felvágták a nyelvét a kis csitrinek!
- Ó, hát köszönöm a tanácsot, holnap első dolgom lesz orvoshoz fordulni. – bólintok. – S elnézést a zavarásért!
Sarkon fordulok, öt lépés előre, s ott támasztom meg újra a korlátot. Nézze nyugodtan a kilátást, ameddig akarja.
Nekem is van min elmélkedni.
Első kérdés: mit kezdjek Jeannal? Persze, valószínűleg a helyzet javulni fog, ahogy beleszokik az új életben, s a vámpírvér is talán kicsit majd változtat a természetén. Ilyen irányú kutatásokat vajon végzett már valaki? Na, mindegy, most nem a tudományos szöszmötölésnél tartunk. Szóval Jean … kellene valami ami kicsit felrázza.
Második kérdés: valóban kellene még személyzet, aki mellesleg fogyasztható is alkalomadtán. Azt hiszem a legegyszerűbb, ha feladok egy hirdetést, hogy házvezetőnőt keresek. A jelentkezők között csak akad valami alkalmas alany, kevés családi kapcsolattal, nagy munkabírással, és egyéb előnyökkel.
Harmadik kérdés: Mihez kezdjek Balnche-al? A stigma lényegtelen, már érzem, hogy múlik, pár nap, s nyoma sem lesz. Viszont tudja, ki vagyok, s milyen néven élek. Bár amilyen szerencsétlen, és élhetetlen, könnyen lehet, hogy az én beavatkozásom nélkül is hamar elteszi valaki láb alól.

Egészen belemerülök a gondolataimba, s meglep Effy újabb közeledése. Persze arra számítottam, hogy utánam jön, csak arra nem hogy bocsánatot fog kérni. Valami újabb piszkálódás, ürügy, kitaláció az igen, de hogy egy őszinte bocsánatkérést kapok, az valóban váratlan. Kétszázötven éve vagyok vámpír. Azt mondják, erre az időre már kiveszhet minden emberi érzés. Lehet, valóban így is van. De a tudás akkor is megmarad. Tudom, hogy az ilyesmi becsülendő, főleg manapság, amikor mindenki hibátlannak akar látszani, s minden hiányosságát eltussolja, mindenáron. A mai korban a bocsánatkérés már nem divat, mi több, sokan a gyengeség jelének vélik, pedig szerintem éppen a mai viszonyok között kell hozzá bátorság. Effy bátor, de ez nekem kedvez. Támadási felületet nyújt, s én akármennyire becsülöm a tettét, ki fogom ezt használni.
- Semmi gond, én kérek elnézést. Először gondoskodni akartam Önről, pedig egy mai modern nők már tudnak magukra vigyázni. Feltételeztem, hogy bajba került. S mikor kiderült, hogy nem, akkor megpróbáltam mégis némi félszet elültetni, csak mert úgy jobban illett volna a saját világképembe. S végül, végül azt feltételeztem, hogy ki akart kezdeni velem, pedig csak a város fényei érdeklik. Botor gondolat volt. Én kérek elnézést!
Úgy sorolom a tetteimet, miközben a várost fixálom a tekintetemmel, lemondóan, egykedvűen, mint aki éppen magába szállt, meghasonlott önmagával, s rövidesen hamut is szór talán saját szöszke fejére. A hangsúlyban csak egy nagyon kevés, alig észrevehető él van, ami viszont abba az irányba is terelheti a figyelmes hallgatót, hogy csupán sértettem gúnyolódom.
Jean közben már a létező összes ismerősét felhívhatta volna ennyi idő alatt, ha meg a kört a nőismerősei szűkítjük, akkor talán ötször is ugyanazokat. De nem jön ki. Persze biztos vagyok benne, hogy ettől még figyel.

Hát én eddig sem haragudtam Effyre, csak éppen játszom vele, kicsit rángatom érzelmileg ide-oda, hátha elárul magáról valamit, támadási felületet nyújt, ahol megfoghatom. Persze egyszerű lenne ráparancsolni: add a nyakad. De ki tudja … valami van ebben a lányban, ami óvatossá tesz, nem is beszélve a múltkori enyhén balul sikerült vadászatról.
- Későre jár, ugye? – pillantok oldalra. – De nem foglak azzal megsérteni, hogy célozgatok a korodra, s hogy ágyban lenne a helyed. – sóhajtok egyet, s nézem tovább a várost, kivárok, hallgatok. Aztán, mintha csak úgy felmerülne bennem, felteszem a kérdést. – Kellemes itt fenn lakni a hegyen? Mennyire nehéz innen télen lejutni a városba? Gondolom a csend és a tiszte levegő kellő kárpótlás a nehézségekért.
Olyan benyomást keletek, mint aki éppen azon morfondírozik, hogy ideköltözzön-e.

Hanta. Annyit hantázom én is, hogy szinte szagról érzem. De persze nem biztos. Lehet, hogy minden szava igaz. S még ez sem jelent semmit. Én is tudok úgy félrevezetni, hogy közben minden szavam igaz. De mi ebben a hanta? Nem jó itt lakni? Mégis van térerő? Régóta lakik itt?
- Néha eljátszom a gondolattal, hogy otthagyom a hangyabolyokat, s keresek egy ilyen csendes kis helyet, mint Le Crosi. Aprócska falu, de közel a nagyváros. Nem lenne merszem persze mondjuk ötven kilométernél messzebbre hagyni a civilizációt. Ahhoz túlontúl be vagyok hangyásodva. – megvonom a vállam, mint aki ezt sajnálja, de már beletörődött.

Nos, Effy nem javított ki, hogy ez itt nem is Le Crosi. Persze lehet, csak álmos, vagy nem figyelt.
- Nos, a munkám köt a városhoz, meg a megszokás. De nem tartom fel tovább, látom fáradt. Ha itt lakik – hátramutatok – Cheminben, akkor én megyek is. De ha mégis La Crosiban lakna, akkor szívesen hazaviszem, mert az a város túloldalán van, innen légvonalban is vagy hat kilométerre. – ajánlom fel udvariasan, s nem pirítok rá, hogy mit köntörfalazik, csak szembefordulok vele, s várom a választ.
Majdnem biztos, hogy nem itt lakik. Persze kijöhetett ide busszal, lehet valóban Le Crosi ba akart menni, és rossz buszra szállt, de akkor sem itt lakik. Kijött kocogni és eltévedt, vagy mit tudom én. Valami van ezzel a csitrivel, csak azt nem tudom még, hogy mi.