Az Elízium

A békés beszélgetést megszakítja a teremre boruló csend s aztán az ablakon beözönlik egy rajnyi denevér. Az átalakulás gyors és döbbenetes. Mindenütt ott vannak, mindenkit támadnak. Ám nincs is ideje körbenézni.. kettejük beszélgetésébe durván belerondít három ifjonc...mert csak ők ilyen hebehurgyák. Bár ez elég szervezettnek tűnt..lehet hogy egy öreg áll az ügy mögött.
Udvarban "nőtt fel" sosem vett részt harcban közvetlen. Fogalma sincs mit kéne tennie.
Teste csak néhány másodpercig tűri hősiesen a csapásokat. A drágakövekkel kirakott ruhát lassan vitae patakok színezik át. Fájdalmasan görnyed össze. Próbál megbújni a fotelecske menedékében minél kisebbre gömbölyödve. Ám a csapások nem maradnak abba. Minóra dühös hangja jelzi hogy nincs egyedül. A karja fedezékéből kipillantva látja meg az ügyes mozdulatsort ahogy társnője lefegyverzi az egyik támadót.
Talán ez, vagy talán még valami emberi gondolat legmélyről, de lehet a vad mozdul hirtelen...
Karmai megnyúlnak, arca eltorzul s nem gondolkodva a tett lehetséges eredményén, hirtelen vágódik ki és "teljes súlyával" szembetámadja az őt ütlegelő testvért. Az elkeseredett düh sarkallja.
Két keze a másik mellkasába mar. Megpróbálja megragadni, rátapadni és a nyakába harapva szívni és szívni.....
Agyában csak a düh munkál. Pótolni az elvesztegetett vitaet és megbüntetni az elvetemült testvért. Meg sem fordul a fejében hogy a sikerül és szárazra szívja az ellent akkor az lesz az amit úgy neveznek diableri és mint olyat a testvériség mélyen elítél és a herceg büntet.

Csak egy dolog a fontos.. harcképtelenné tenni az árulót... s ha sikerül a tette akkor a kiszívott vitae új támadásra sarkallja...megérezni a vér ízét... rákapni a vadászatra csak a pillanat műve lesz....

Eltávoldom a támadóimtól, hogy támadási távolságon kívül legyek, s tekintve, hogy a herceg szava most a legnagyobb segítség, így erre támaszkodom. A helyzetet igyekszem minél jobban átlátni, s ennek függvényében keresni olyan behatolókat, akik már áttálltak, s arrafelé indulok, hogy a saját támadóimat "rájuk bízhassam". Ha a zavarodott lemarad, nekem nem fog hiányozni persze. Nem akarok a farkasfattyak útjába kerülni, és olyan helyre jutni, ahol sok a még át nem állt támadó. Amint találok egy ezen feltételeknek megfelelő irányt, akkor azonnal arra felé indulok meg.

*A terv remekül bevált. Bár, a feledékeny elmét nem tudta bevetni, de talán nem is kell, hiszen, vére erőinek használata bizony, vért emészt fel, s nem feltétlen kellene pocsékolni, hiszen, akkor talán Ő is őrjöngésben törhet ki. A hév, a lendület alábbhagyott, támadó felfogták, hogy valójában Őt kell megvédeniük. Még hogy megölni? Kecsesen hajlong, persze, igyekezve kevés feltűnést kelteni. A herceg is szól, majd ahogyan odapislant, látja, hogy számtalan támadó áll át az Ők oldalára, s fordul szembe a betolakodó fattyakkal. Az erőviszonyok kiegyenlítődni látszanak, amikor is történik valami. Farkasfattyak törnek a terembe, s ha ez nem lenne elég, még valami szörnyű, rémületes is betör. Esélytelen küzdelem van kilátásban, s a vámpírnak döntenie kell. Menekülnie esélytelen. Erre tettek már próbálkozást, sikertelenül, s ha mégis a hercegi erők győznek, hát egészen biztosan nem veregetik vállon, hogy gyáva áruló módján futásnak eredt, ha viszont a támadók, az, hogy szó nélkül az „életükre” törtek, annak a jele, hogy nem kedves bájcsevelyre érkeztek. Így dönt.
- Védjetek meg, kérlek! *szól támadóinak, s ha sikerül a támadókat „megkérni” erre, melyben az iménti „meggyőzése mellett” olyan könyörgően, elesetten szólal meg csengő, tiszta, mások szerint is kellemes hangján (modor 9+1), hogy nincs az a bármely sötét lélek is, aki ezt hallja, a támadóin kívül is talán, aki ellen tudna állni uralmának. Ha terve sikerül és a támadói megvédik mindazokkal, akik rajtuk kívül rátörnek, hiszen körülötte még úgyis számtalan célpont van, aki valószínűleg rátámad, miközben menedéket igyekszik keresni, olyan helyet, ahol lehető legjobban tud védekezni, a támadást megelőzvén újra, szinte esdekelve kellemes hangján (modor 9+1) Jelenlét (4) Áhítat diszciplínáját használja , s fennhangon, persze, ügyelve, hogy ne mindenki hallja, lehetőleg, csak a környezetében lévők, újra megszólal.
- Barátaim, nem késő még, védjétek meg Uwe herceget, s ő kegyeiben részesít titeket. Tőle megkaphattok mindent, mire valaha is vágytatok, csak segítsétek őt, s mindenkit, akik vérét ontani készültetek ma! Álljatok át, s kegyet kaptok! *ha sikerül, akkor talán a körülötte lévők, beleérte itt azokat is, akik például Antont sebesítették meg, talán, az „oldalukra” állnak, miközben még mindig azon van, hogy sikerüljön olyan helyet keresni, ahol legnagyobb eséllyel védekezhet, s ha nem is, hát legalább a két, iménti „barátja” egy darabig megvédi. De ha nem, nos, erre gondolni sem akar.

Az édes vitae csorog le szomjas torkán, s tudata egyetlen dologra koncentrál. LÉTEZNI !!! Mindenek felett. A misztikus erő körbelengi fájdalomban lüktető testét, és és a kiáradó vitae gyógyításra fordítódik. Elzárja letapasztja a test sérüléseit. Az újabb ütések kissé magához térítik a mámorból, de nem ereszti el az áldozatát míg abban kortynyi létet remél. A környezetét homályosan érzékelve fordul úgy a megragadott testvérrel, hogy annak teste a támadó és közte legyen. S ahogy fogy az édes sűrű, bár ifjak lévén nem túl erős vér, úgy támad kedve és vadászó hajlama a következőre. Vállalva a fájdalmas ütéseket, ösztönösen löki a magatehetetlen testet a támadónak és véresen csatakosan fordul szembe vele.... még...mééég...és mééég... Mordul benne a fenevad. Nem érdeklik és nem érintik a terem közepén zajló események sora. Ha a farkasfattyaktól való iszonyat rémületbe is sodorná, most más őrület uralkodik el megbolygatott elméjén. Ha másként nem, akkor a maga apró kis tetteivel tenné harcképtelenné az ifjakat...egyiket a másik után........

A felszólítás nyitott kapukat dönget, én is úgy terveztem, hogy amint levakarom magamról a közvetlenül a bőrömre pályázókat, már aktívabban veszek részt a helyzet alakításában. A harc, mint olyan ugyanakkor apróbb akadályokba ütközik, ekkora pengével könnyű ölni, de puszta kézzel, harci gyakorlat nélkül már jóval macerásabb. De majd igyekszem.
Konradnak először csak bólintok egyet, nem látszik rajtam, hogy különösebben magamra vettem volna a szemrehányást.
A gyengébb ellenfelek már nem is ellenfelek, hisz elhullottak, vagy dermedten, tehetetlenül állnak. A herceg környezetében van a legnagyobb ribillió, és ott veszthetünk a legtöbbet. Különösen a farkasfattyak gyűrűjében lévők vannak szorult helyzetben.
Rövid mérlegelés után megpróbálok a karzat felé egy olyan útvonalat kiválasztani, amin azért nem tűnik lehetetlennek az átjutás. Megindulok, s menet közben azt használom ki, hogy Conrad mögöttem jön. Megpróbálok egy támadót úgy megzavarni (Jelenlét(2), Rémületes pillantás), hogy vakon meneküljön Conrad fegyvere elé. Azaz nem előre kergetem, hanem a harci csoport ellenkező oldalára keveredve visszafelé.

Az ifjú ...azt sem tudja hogy férfi volt e vagy nő. Megnyúlt fogai élvezettel mélyednek a bőrbe s karjai ölelik az ellenfelet. Kéjes hang tör fel mindkettejükből s mintha egy másik dimenzióba zuhannának. Az élet áramlani kezd, a fiatal testvérből szökik a lét, hogy Dominiquet erősítse. Az egyensúly fenáll a világ létezik, csak épp kettejük számára szűnt most meg. Eggyé válnak, az érzések felfokozódnak, mámor, édes mámor. Így lesz a támadóból odaadó áldozat, aki eszét elvesztve most csak élvezi a harapást.."a csókot" ... ahogy maguk közt hívják a tettet.
Dominique dühe elszáll az élvezet elmos mindent. A fájdalom messziről érkezik csak el hozzá, mintha nem őt ütnék a vad sem jelzi a veszélyt. Fürdik a vitaeban. Hemperegve nyújtózik s játékosan alááll a zuhatagnak, mely forrón és édesen zúdul alá.
A nő még sosem szívta más testvér vérét, azaz csak az atyjáét kóstolta nem is egyszer.
De ez most ízletes és más mint a halandóktól megszerezhető vér. Az íz felfokozódik a misztikum által, mely átalakítja a vért vitaevé. Többet és még többet akar. Egyre jobban ráfonódik a testre. Az ő zsákmánya, s nem is adja át senkinek. Nincs szándékában elengedni, holott keményen nevelték bele a hagyományokat... s ő maga is mélyen elítéli a diableriet, de ez most más ez maga AZ ÉLVEZET.
Az ifjú vámpír elveszett... számára ez az utolsó élmény röpke létében. S ha akarata gyenge ha a lénye nem elég határozott, akkor most Dominiqe mindent de ...MINDENT elvesz tőle...

*Olyan dolgok történtek, amiket még világ életében nem látott. Pedig, nem „mai csirke” már a maga párszáz évével. De mégis. Egyrészt az egyik, könyvtárterembe vezető ajtó beszakad, és egy alak tör be, két testőrével. De ez csak apróság, a vámpírok hatalmas ereje nem meglepő számára, az már inkább, ahogyan valamiféle köpet hagyja el a férfi száját, s az, az egyik támadóra érve „élve” marni kezdi. Nem, nem szeretné tudni, mi ez. De arra is van ideje a „laza védekezésben”, hogy a másik jelenségre is felfigyeljen. Egy másik alak körül valamiféle láthatatlan erőtér alakul ki, de ami még jobban zavarja, hogy, bár a hercegen és közvetlen környezetén megtört az első hullám, mégis, a veszteségek olyan nagyok, hogy ki tudja, mi lesz a vége. Az aprócska vámpírnak végigsuhan az agyán a gondolat, mit is tegyen. Kezdjen harcba, s utolsó véréig tartson ki? Vagy maradjon a jelenlegi taktikánál, és mímelve a védekezést, hagyja, hogy két támadója „kedélyesen szórakoztassa el”, miközben látszik, hogy harcol hercegéért, sőt, az iménti fennhangon történő kiáltása – ami egyáltalán nem hozott sikert- csak erősíti ezt a képet. Vagy meneküljön? Vagy netán törjön előre? Gondolatai közben, s persze, miközben igyekszik magát „kifújni” kicsit, szörnyűség történik. A kinti árnyak megmozdulnak, különös csápok nyúlnak belőle, s próbálják megragadni, így, ez el is dönti a küzdelem sorsát. Jelenleg biztos benne, hogy a túlerővel szemben, és a támadókkal szemben képességei használatával érhet el valamit. Még, ha nem is olyan nagy sikerrel, mint várta, tanúbizonysága ennek az őt „védő” „támadók”, s abban is biztos, hogy tartalékait kellőképp felemésztette az iménti próbálkozása, s abban is, hogy, ha a csápok megragadják, vége. Így, nincs más hátra, mint előre. A „megbabonázott” testőre felé mozdul, hirtelen (gyorsaság 9) és egyik támadóját szabad testrészénél, talán, karjánál, ha sikerül (kézitusa 4, Közelharc: 4), próbálja meg maga elé ragadva előrébb lépni az árnyak hatótávolságából, miközben szemfogai, ha támadása sikerül, az újszülött fatty tokába marnak. Vért akar, hiszen, szüksége lehet még rá, s legalább egyel kevesebb alapon többet tehet. Hiszen, nincs kiút, míg a támadókat végképp meg nem törik. Mert élve innen el, nem mehet. S ha igen, mi lenne azután? Áldozata vérét magába pumpálva, miközben végig maga előtt tartja annak testét, védekezésképpen igyekszik kevésbé támadható helyre kerülni, s talán a tetem is felfog valamit az ütésekből, de talán az évek alatt tanult dolgok is hasznára válhatnak a védekezésben, (kitérés: 4), s ha ez nem lenne elég, hát talán az, hogy előtte egy támadó lóg, félig holtabban a holtabbnál is hozzásegíti, hogy kevesebben merjenek rátámadni (megfélemlítés: 4) Ha terve mégsem sikerül, hát, akkor is előrébb igyekszik kerülni, mert ezek után, két barátja, kötve hiszik, hogy továbbra is csak „mímeli” a támadást, s ha a csápok is megragadják, a háromszáz év hiábavaló volt talán.

*A tánc véget érni látszik. A gyengécske támadók egytől egyik hullanak el azon hatalmas és sosem látott erők hatására, amik a herceg és hűséges emberei körül szabadulnak el. Immáron a gusztustalan lény is méltó ellenfelére talál, s a herceg embereinek sora rendeződni látszik. Mostmár, hogy a küzdelem kiegyenlítődni látszik, legalábbis úgy véli az éppen táplálkozó vértestvér, aki éppencsak megmenekült a csápok fogságából, ,így egyik „testőrét az elragadván borzalmas halálsikolyt hallatva tűnt el közöttük, mámorító érzés kíséretében tartja a testet maga előtt, miközben az éltető nedű úgy csúszik le a torkán, mintha ki tudja mióta nem csillapította volna szomját. Az éltető vitae-t szerzett sebesüléseinek gyógyítására fordítja, s reméli, elegendőt szív ahhoz is, hogy „tartalékait feltöltse” Ha sikerül, akkor elegendő vért szív ahhoz, hogy rendben jöjjön, testileg, lelkileg, s a következőkben az őrjöngés legapróbb szikrájának előtörése nélkül tudja misztikus képességeit használni. De ez egyben azt is jelenti, hogy a tetem, melyet maga előtt lóbál, utolsó csepp vérét vesztvén porlik el kezei között, s újabb támadóknak ad szabad felületet, ha akad újabb támadó. S ha akad, védeni igyekszik testét, (közelharc 4, kitérés: 4, kézitusa: 4, gyorsaság: 9), miközben a gigászok harca minden bizonnyal, csak most kezdődik el. Az is megfordul a fejében, hogy vajon, most merre, hiszen, az imént látottak ki tudja, mely erők voltak, s mely erők azok, amik előtörnek az elkövetkezőkben, de mivel védekező helyre nem nagyon tud menni, mint az kiderült, hát ott védi magát, ahol még a sötétség sem éri el. S hogy mi történik, mi elől kell védenie magát, s lesz e még támadója? Az elkövetkező percek meghozzák a választ.

A feltűnő tapasztalt vámpírok már sok nekem. Soha nem voltam a fizikai rombolás híve, ezt a mostani vérengzést, meg fel sem tudom fogni. Le akarják váltani a herceget, ez még ok, de mért a fél vámpír világ szeme láttára? Itt van Európa több prominens vámpírszemélyisége. Mégis mit gondolnak? Ha kinyírják a követet, vagy Norobut, az mire jó? És mire jó kinyírni mindenkit, aki jelen van?
Nem török már a karzat felé, hisz ekkora túlerőben nincs esélyem bármin is változtatni. Inkább akadály lennék ott. A szerzett sebre koncentrálok, begyógyítom, majd láthatatlanná válok (Láthatatlan jelenlét). Ezután rögtön helyet is változtatok, s arra koncentrálok a továbbiakban, hogy ne kerüljek senki harcoló útjába.

*Végre egy kis szusszanatnyi idő. A támadók már majd mind holtak körülötte, de az a kettő, amelyik rajta volt, mindenképp. De legalább van ideje gondolkodni. Hogy menekülni nem tud, az nem vitás. De vajon segítenie kellene? Vajon tehet Ő valamit? S ha igen, mit? Vajon képessége elég ahhoz, hogy a lelke mélyén szunnyadó hárpia hatalma megtörje azokat, a nála talán, sőt egészen biztosan jóval korosabb és tapasztaltabb „veteránokat”, akik éppen gyűrűbe fogták a hatalmas vérurat és testőrségét? Akik hatalmas oly nagy, hogy erre is képesek voltak, hogy megtegyék, amit tettek? És idáig eljussanak? Hát, mégis a cselekedés mellett dönt, szemeit lehunyja egy pillanatra, s elképzel valamit. Kárhozott szeme felragyog, benne valami földöntúli, sötét és gonosz tűz kél. Immáron illúziókeltést használ, pontosabban a Fantazma diszciplínát, annak is a látomás keltését . Jelenleg a támadókra koncentrál. Azt nem tudja, hány lázadón képes és egyáltalán milyen sikerrel azt a képzetet kelteni, amit kelteni szándékszik, de megpróbálja. Nem tehet mást, egy élete, egy halála mondhatni, s bár jeles kort megélt, innen nincs kiút. Nincs tovább. Ha terve sikerül és a képességet sikerül kellőképp kihasználnia, a támadók annyit láthatnak, hogy a herceg mellett, mintha valami megmagyarázhatatlan erő dolgozna, újabb és újabb alak tűnik fel. Egy újabb herceg, majd még egy, egy újabb, és újabb, ki tudja, hány, s ki tudja, mennyit képes még megjeleníteni, s mintha mindegyik külön személy lenne, próbál támadó, vagy védő állást felvenni. Ki tudja, már, melyik az igazi, s melyik az illúzió? S hogy ez mire elég? Hogy van e hatása egyáltalán? Vajon csak elpazarolta ereje egy részét, hogy pillanatnyi zavart keltsen, fölöslegesen? De a pillanatnyi zavar is elég ahhoz, hogy a herceg és testőrsége elég időt nyerjen egy nagyobb erejű ellencsapásra, mely javukra fordítja a küzdelmet? Ha igen, igyekszik a látomásokra koncentrálva azokat lehetőség szerint mozgatni, hogy ezzel még jobban megzavarja a támadó csőcseléket, s csak bízik benne, hogy nem lesz ezáltal elsődleges célpont, mert míg csak meg nem kényszerül szakítani, addig fenntartja a képet.