Az Elízium

Úgy fordul meg hogy szeme sarkából meglássa az őt figyelő tekintet tulajdonosát, de ne legyen feltűnő a keresésé ténye.
Megvárja hogy Minóra a kellő távolságba érjen. Úgy áll meg az udvarmester előtt hogy háttal legyen a karzaton álló fixírozónak s minden elhangzó szavánál figyeli Agathe rezdülését.
- Jóestét Ms Giguère ! - kissé meghajol és térdet rogyaszt tisztelete jeléül - Igazán kellemes az estély és a vendégsereg a szokottnál is előkelőbb. - bókol kedvesen majd a tárgyra tér, mert tudja Agathe sietne tovább.
- Szívességet kérnék - kezdi s tudja ha kimondja nem ez úgy is az hát inkább kimondta - Nos bizonyára fontos, az udvart és a várost érintő ügyben érkezett a Gróf úr az Elíziumba de az ön közbenjárására talán tudna szakítani néhány percet a drága idejéből Dominique Chabrolra, Chantal Lussier gyermekére. - ez utóbbi nevet kissé tán élesebben megnyomva ejti ki. - Az ügy magántermészetű s semminemű politikai vagy udvartartási háttérrel nem bír. - teszi hozzá majd kérdőn néz az udvarmesterre.

*Remek. Sehol egy régi barát, egy ismerős. De miért is lenne? Hiszen nem olyan régi vendége még a városnak, bár, van akiket ismer, látásból, s akikkel talán beszélt is már, de ezért senki sem fogja a kegyeit keresni. Körbenéz, szemmle láthatóan vannak még, akik hozzá hasonlóan nem akar, vagy nem mer szocializálódni, vagyis, pontosabban egyetlen fiatalember, aki mégis egyedül van. Ahogyan figyeli egy pillanatig, látja, hogy hozzá hasonlóan talán társaságot keres, de hozzá hasonlóan szintén nem akar csatlakozni senkihez. Majd a telefonjával kezd babrálni. Hát, legyen. Ne unja halálra magát, a herceg még mindig váratja őket, aminek egészen biztosan oka van, melyet talán senki sem tud még. Elindul a jóképű úriember felé, s amint odaér, fejhajtással köszön neki, megpróbálva barátságos arcát felvenni, s a lehető legjobban szocializálódni. Kellemes, dallamos hangján, mely szinte elvarázsol másokat – legalábbis sokan mondták már neki, hogy kellemes hangja van – szólítja meg az idegent, s mivel ezen az eseményen nem tudni, melyikük fajtabéli, hát marad kevésbé közvetlen, mint amilyen szokott lenni. Lépteit hűs szellő kíséri, de biztosan csak egy ablak maradt valahol nyitva. Mindenesetre pár vértestvér különös pillantásokat vet, ahogyan elhalad mellette.
- Bonsoir Monsieur *s miközben egyik kezével a borospoharat fogja, másikkal a poharat tartó kezét fogja meg.
- Nos, túl hosszúra nyúlik a várakozás, nem gondolja? Mondja, netalántán nem tudja az okát, mire fel ez a nagy titkolózás? *s hatalmas, zöld szemeivel ártatlanul pislog a bájos férfira, s bár Ő nem ismeri az idegent, nincs kizárva, hogy az már hallott az „őrült nőről”, ahogyan páran emlegetik.

Éppen elteszem a mobilt, amikor észreveszem, hogy egy hölgy felém tart. Udvariasan bevárom, s egy biccentéssel fogadom.
- Jó estét! Nem vagyok járatos a helyi szokásokban, így nem tudom, mennyire késő ez vagy sem. – vonom meg a vállam.
Ezek szerint mások úgy vélik, a hercegnek már itt kéne lennie. Kétségtelenül van ott fenn valami kavarc. De hát, hogy mi, s milyen hatással lesz ránk, azt még nem tudjuk. Addig itt kell eltölteni valahogy az időt.
- Aimé La Forge, szolgálatára. – biccentek még egyet, hisz nincs, aki bemutasson minket egymásnak.
Az ismeretlenre bízom, hogy kezet nyújt-e vagy sem.

- Monsieur La Forge *ismételgeti az idegen, vagyis, immáron a bemutatkozó férfi nevét. Mintha hallott volna már róla, de ki tudja. Mindenesetre az az ártatlanság, az a szinte angyali arc, szőke tincsek. Kiköpött Brad Pitt, s nemhiába tetszik Ő sok nőnek. Elmosolyodik a bemutatkozás után. Ő pedig jó kislány, miért ne mutatkozna be. Szemmel láthatóan a férfi, bár kissé távolságtartó, mégsem olyan rideg, mint azok nagy része, akik itt vannak.
- Anabelle Leroi *engedi el alkarját, s mutatkozik be Aime-nak, ha az fogadja. Érintése jéghideg, szinte fagyos, s bár, általában habadó hölgyek keze is elég hűvös, talán árulkodó is lehet. De miért félne, itt, az Elíziumban. S talán egy újabb ismerősre tehet szert. Megtanulta az évek folyamán, a kapcsolat hatalom, hiszen ki tudja, mikor lehet bárkire szüksége.
- Hát kedves Aimé, voltam pár rendezvényen már, s higgye el, az életben *tart egy kis szünetet, miközben kortyol a borból.
- Mindennek oka van, s máskor, a vendéglátó hamarabb megjelenik, mint most. De talán jól is van ez így. Az éjszaka hosszú, mi pedig ráérünk nemdebár? *teszi fel a kérdést, de mielőtt választ kapna, már folytatja is. Hiszen, egy jóképű fiatalember egyedül, egy bálon….
- És mondja kedves La Forge, egyedül érkezett a bálra?

Udvariasan kézcsókkal köszöntöm Anabelle-t, de persze csak anélkül, hogy valóban érinteném a kezét.
- Örülök, hogy megismerhetem, Anabelle!
Megint felpillantok a karzatra, ahogy azt ecseteli, hogy a késés jelenleg rendhagyó.
- Nem, Ms. Chabrol-lal érkeztem, de őt bokros teendői (~ mind a fel alá rohangászás látszólagos cél nélkül) elszólították, mondhatni lerakott az ajtóban, és már huss … - csak intek egyet mosolyogva. – Ha tiszteletlen lennék, azt mondanám lepasszolt Norobu-szannak, de igazán szerencsés vagyok, hogy megismerhettem őt. A cégéről már volt szerencsém sok jót hallani.
Körbepillantok, merre lehet most Dominique, de éppen nem látom. A csoportok egy része teljesen átszerveződött, mióta megtettem ismerkedő körömet.
- Szóval úgy véli, hogy valami váratlan történt, ami távol tartja a társaságtól a herceget? – térek vissza a felvetett témára. – Az is lehet, hogy a távolról érkezett illusztris vendégek hírei késztették valami cselekvésre. – kockáztatok meg egy óvatos hipotézist. Nem mondom, hogy jó, vagy rossz, csak feltételezem, hogy hercegünk most is a város ügyeivel foglalkozik, lemondva a szórakozásról.

- Ms Giguère ! - kis mosollyal és elegáns fejbiccentéssel bókol felé, ezzel nyugtázza hogy tökéletesen igazat ad neki - A személyes dolgok néha valóban messzebbre mutatnak mint a közvetlen környezetünk. S igencsak hálás lennék ha tolmácsolná a Gróf úrnak miszerint nem csak egy udvarias tisztelet-tevésről lenne szó részemről. - próbálja jelezni hogy valóban fontos és lehet kicsit hosszadalmasabb lesz a beszélgetés, mint ahogy ők azt gondolják.

Majd hátralép és meghajol az udvarmester felé megköszönve az idejét.
Agathe távozik sietősen. Egy darabig figyeli merre indul el a számára most legfontosabb testvér, aztán szép lassan megfordul és az emeleti korlát mellett uralkodói tartásban álló Lovassyra néz fel szép lassan. Majd mikor tekintetük találkozik, arcán kis udvarias mosoly jelenik meg és a lehetőségei határáig fenntartja a szemkontaktust majd behódoló mozdulattal bókol. Még mindig ott él benne a dac a kihívás talán most esztelen bátorsága, de nem fog meghátrálni....
A bók után már nem néz fel. Megpróbálja elütni az idejét addig a pillanatig míg az udvarmester üzenete meg nem érkezik.

Valóra váltja elhatározását miszerint többet fog forgolódni az udvarban. Látta hogy a zöldruhás hölgy szót váltott azudvarmesterrel s immáron azt is tudja hogy új a városban hisz bemutatkozni kíván a hercegnél.
Hirtelen támadhatott a kívánság, hiszen a protokoll szerint valóban az udvarmmester jár el ez ügyben, de nem a lehetőség előtt néhány órával történik a felkérés. Vagy nagyon sürgős a hölgy hercegi bemutatkozása, vagy csak tapasztalatlan a helyi szokásokat illetően.
Így nincs tul sok ideje az informátoroknak tájékoztatni őfenségét. Elmosolyodik és mint nő a nőhöz, kis beszélgetés céljából közelíti meg az ifjú hölgyet.
Bár már társasága is akadt ez cseppet sem zavarja.
- Üdvözlöm az udvarban Ms.... - kedves mosollyal pótolja a hiányzó nevet .
- Mosieur Bussičres ... - nyújt kezet a férfinak - látom meglelte a bál egyik gyöngyszemét - bókol Minóra felé udvariasa, miközben a nő felé fordítja a tekintetét.
- Nem zavarom kellemes társalgásukat... talán később ha az este és a kedve úgy hozza szívesen elcsevegnék egy pohár frissítő mellett. - jelzi Minórának hogy valóban szívesen beszélgetne vele.

Ekkor jelentik be a herceget.
S belép a terembe Uwe Ackermann...
Lenyűgözve figyeli a bevonulást. Elkötelezett híve a hercegnek. Tiszteli és fenntartás nélkül fogadja minden tettét szavát. Valami egészen mélyről gyökerező érzés támad fel benne mindig ha meglátja a város vezetőjét. Büszke arra hogy az udvar tagja lehet, mégha kissé távolabbról is, s minden igyekezetével beljebb akar kerülni.
A vendégek mélyen bókolnak mikor a herceg feltűnik. Dominiquet is átjárja a hercegi erő... ám egy egyetlen percig ellenáll, s csak aztán bókol mélyen udvariasan alázattal az előtt a férfi előtt akit tisztel... s igen szeret... s nem pedig féli hatalmát...

*A kézcsók meglepi, s hacsak a férfi bőre is nem éppoly jéghideg, mint a vámpírnőé, érezheti azt a fagyos, szinte érezhető kisugárzást, ami a bőréből árad. Azt a jéghideget, ami az egész, holt testéből fakad.
- Herceget? *emelkedik fel a szépen ívelt szemöldök. Az, ahogyan a férfi beszél. A mozdulatok, a szavak, egyértelmű, hogy fajtabelivel van dolga, így, a hirtelen jött közvetlenség és a túlzott nyitottság valamiféle hidegebb, és persze, ridegebb viselkedéssé válik. Nem feltűnően, de hát, mostmár bizalmatlan. Miért? Hiszen nem kellene félnie, tartania fajtársától? De miben különb nála? Nála, akinek, bár már így is jelentős van, más célja sincs, mint uralni és uralkodni, akin csak tud. Miben lenne másabb? Hacsak nem fiatal még, s nem fásult be az évek, évszázadok alatt annyira, mint Anabelle. Bár, ki tudja, talán mégis másabb, talán emberibb a többi vámpírnál, akivel eddig találkozott, s ha már, miért ne próbálná ki, talán maradhat olyan közvetlen, mint ezelőtt? S miközben lelkében, már ami maradt benne, ezek a kételyek dúlnak, s szinte csak hevesen bólogat azokra a szavakra, amit nem is hall talán, de próbál úgy tenni, remélhetőleg hihetően, mint akit érdekel, sőt, már válaszolna is, amikor valami történik. Megjelenik a herceg. Már a bemutatás oly tiszteletet parancsoló, s hiába a dacos kislány, a féktelen hárpia, a szenvedélyes nő szerep, s ki tudja, mennyi, s mekkora bizarr erő, s vágy, jobb lábát előre teszi, majd kisebb terpeszben előrefelé állva lendíti bal kezét előre, jobbat pedig hátra, s amilyen mélyen csak tud, hajol meg a herceg előtt, s marad így, ameddig a protokoll megkívánja, addig nem is szól újdonsült beszélgetőtársához, majd csak aztán, amint a szemkontaktus természetesen Ő is kerülve, de persze, lopva azt várva, hogy a nagyúr megtiszteli figyelmével, s ha ez megtörténik egy újabb fejhajtással nem köszöntheti őt.
- Nos *szólal meg, amint végre fel bír állni a hódolattól, és megbír szólalni, de még mindig félve pillantgatva a hercegre fordul Antonhoz. Mit neki most „ez” itt. Hiszen olyan erőt és tiszteletet sugárzó vámpír, mint Ackermann, elfeledteti az emberrel, vagyis, vámpírral, kivel van dolga, így, immáron a távolságtartásról teljesen megfeledkezve fordul vissza az idegenhez, s egy apró sóhaj után egy félszeg mosolyt is megenged magának, miközben szinte teljesen elvész a férfi szemeiben. Nemhiába, a herceg kisugárzása szinte megrészegítette.
- Monsieur, úgy látom, Ackermann úr megérkezett *s bár titkon persze, éppúgy vágyik arra a hatalomra, amit a herceg hivatott képviselni, mint Anton, mégis, szavaiból valamiféle tisztelet sugárzik.
- Szóval úgy véli, hogy hercegünknek *itt egy apró mosolyt ereszt el, szinte felfedve ezzel, ha az idegen nem jött volna még rá, hogy kivel is van dolga
- A város vezetése és a politika csupán kötelesség, s nem oly szenvedéllyel és hévvel teszi azt, hogy az akár már szórakoztatja is? Ön szerint nem élhetünk úgy, hogy igyekezzünk élvezni azt, amit kaptunk, minden egyes percét és pillanatát? Hiszen miről is szólna másról az élet? *az élet szót kissé cinikusan ejti ki. Persze, hogy úgy ejti, hiszen jól tudja, valahol mélyen, lelkében, hogy ez már minden, csak nem élet, még ha próbálja annak is felfogni.

Anabelle kicsit megfeszül, amiből én arra következtetek, hogy talán mégsem várta el, s nem is óhajtotta a kézcsókot. A kezem természetesen hideg, hisz itt ugyan mit is színlelnék. Nem hiszem, hogy beavatatlan halandót felengedtek volna ide, vagy ha igen, akkor az ugyanezen állapotában távozna.
A herceg bejelentésére először felegyenesedem, kihúzom magam, s az érkező felé tekintek. Nem óhajtok dacolni vele, ez csupán természetes reakció részemről, hogy lássam is azt, akit köszönteni fogok. Hogy vágynék a hatalmára? Én ugyan nem! Nekem teljesen megfelel a pénz hatalma, mely sokkal kevésbé lázadozó alattvaló, s nem beszél vissza.
Könnyű szívvel, őszintén adom meg a kellő tiszteletet, s mivel magam nem szeretnék államügyekkel bajlódni, kifejezetten hálát érzek azért, hogy van valaki, aki ezt megteszi helyettem, s gyülevész, acsarkodó horda helyett hercegi udvart kovácsol belőlünk. Hogy a herceg esetleg élvezi is? Mint mondhatjuk: lelke rajta.
- Még csak egyszer volt alkalmam találkozni a herceggel,s ennyiből igazán nem tudom eldönteni, hogy élvezetnek, vagy nyűgnek tekinti az uralkodást. De amennyiben az előbbi, akkor igazán nem irigylem tőle az élvezetet, ha meg az utóbbi, akkor sok erős és kitartást kívánok neki a munkájához. – fordulok vissza Annabelle-hez mosolyogva.

*A lepel lehull. Az álarc a földre esik, Anton nem titkolózik. Nem is titkolózott, hát Ő miért tenné? Legyen, nyílt lapok. Már amennyire nem hazug, ámító áspiskígyó –ahogyan a kis Amélie szokta volt nevezni- tud nyílt lapokkal játszani.
- Kedvesem, mi szórakoztatna minket az örök lét alatt? Pénz? Ugyan *legyint, miközben, ha éppen arra járnak, s ha már a herceg saját készleteiből kínálgat, egy pohár „frissítőt” kap fel.
- Kapcsolatok? Vagyon? Semmiség *vág kissé komor és fásult arcot
- Tudja, van egy történet Nagy Sándorról. Egyszer Nagy Sándor, aki 33 éves korára már a világ ura volt. Nem volt földrész szinte, ahol ne ejtették volna ki félve, rettegéssel a nevét. Nem volt vagyon, melyet ne szerzett volna meg. Szinte már annyi, hogy elkölteni sem tudta mire. Mindent elért, amit csak lehetett, és mivel jósokat is tartott, egyszer megkérte az asztrológusát, mondja el neki. *kortyol a „frissítőből”, majd elégedetten hümment. Igen, valóban kitűnő ital. Aprócska mosoly is jelenik meg arcán.
- Nos, megkérdet az asztrológusát, hogy mondja el, mit jósolnak a csillagok. Mikor hal meg? Az asztrológus azt mondta. „Nagyúr! Akkor halsz meg, amikor az ég aranyból lesz, a föld, amin fekszel pedig vasból”. *újabb szünet, ismét a hercegre pillant, de szemmel láthatóan az nem vesz róla tudomást. Milyen kár. Újabb korty után folytatja
- Nagy Sándor boldogan gondolta, hogy micsoda bolondság ez, hiszen az ég sosem lesz aranyból, a föld pedig vasból? Nincs ilyen hely a világon. Aztán, egy nap beteg lett. A csatamezőn esett össze, s rögtön a páncéljára fektették és a pajzsát, ami aranyozott drapériával volt befedve belül, rakták a feje fölé, ne tűzze a nap. Ekkor rájött, itt a vég, nincs tovább. Láza volt, hiába voltak körülötte gyógyítók nem tudtak vele mit kezdeni. Kérte, hogy segítsenek, de egyik gyógyító sem tudott rajta, mind azt mondta neki, hogy vége van, és hamarosan meghal. Nincs tovább. *a másik kezébe fogta a poharát, s arcán továbbra is mosollyal folytatta.
-- „Ha már meghalok, vigyetek anyámhoz!” Kérte a szolgáit. „De nagyuram, nincs időd!” Tárta szét a karját a szolga. „Csak fertályórád, talán ennyi sem.” Ekkor értette meg, hogy amit eddig hajszolt, amit eddig hajtott, mindhiába. Még egy utolsó kívánsága volt, hogy ha viszik a ravatalra, akkor az egyik keze legyen kint a koporsójából. Amikor a szolgák megkérdezték, hogy miért, azt válaszolta. „Hogy lássa mindenki, hogy üres kézzel jöttem a világra, és üres kézzel megyek el innen. „*egy kis szünet, majd halkan felkacag.
- Nos, igen, talán. Igaza van kedvesem. Nyűg lehet. Bár, idővel a pénz átértékelődik az ember szemében ugyebár. Ha már annyi van, hogy elkölteni nem tudjuk, mire való? Mi lesz, ha már nem boldogít? Mi lesz Monsieur, ha már nincs mire költeni? Adakozzunk? Jótékonykodjunk? Ugyan már. Ne inkább más élvezetek után nézzünk, s próbáljuk az időt úgy tölteni, ahogyan az nekünk jó? *Szemmel láthatóan szenvedélyesen beszél. És minden egyes szava, amit csak mond, őszinte. Látszik a hatalom utáni vágya, az uralkodás, s más, bizarr élvezetek iránti vonzalma. De kit érdekel? Bár, talán szavai mások figyelmét is felkeltik, bár, akik hallottak róla, csak talán egy legyintéssel tudják le az egészet. Újabb korty, hiszen majd szomjan hal a nagy beszédbe. Nem mond mást, kíváncsi a férfi hogyan nézi ezután a monológ után, milyen szemmel tekint rá?

Micsoda szónoklat.
- A történet igazán lebilincselő. De szerényen megjegyezném, hogy Nagy Sándor hatalmas úr volt, s ez sem segített rajta, s a hatalmát sem tudta magával vinni. Hogy kinek mi nyújt élvezetet? Ahogy a mondás is tartja: kinek a pap, kinek a papné. A pénz önmagában valóban nem élvezet. De megvehetünk rajta sok mindent: szórakozást, viszonylagos biztonságot. – én is kérek egy frissítőt, most már megjött az étvágyam.
Azt, hogy engem leginkább a tudomány foglalkoztat, s szórakozásképp tudományos eszmecseréket szoktam folytatni, vagy tanulok, Vértestvér társaságban inkább meg sem említem. Eme élvezeteknek közülünk kevesen hódolnak, s kevesen toleránsak annyira, hogy elfogadják ezt a fajta másságot. Pedig ha nem lennének közöttünk olyanok, akik ezzel is foglalkoznak, néha bajban lenne bizony a társadalmunk. Nem mindent lehet szolgákra bízni.
- Tehát Önnek a hatalom megszerzése nyújt élvezetet. Nos, kedves Annabelle, ebben az esetben meséljen nekem egy kicsit a sikereiről!
Juj, de undok kérdés. Ha nincsenek neki, akkor azért, ha meg vannak, akkor azért. De minden bizonnyal szórakoztatni fogja a kis szócsata a hölgyet, ahogy engem is.

~Micsoda? *emelkedik fel a szemöldök újra. Először harag, mely a pimaszság miatt, majd fura, megmagyarázhatatlan arckifejezés, mely inkább mosolyhoz hasonlít, ül ki a bájos, aprócska pofira. Ha a férfi ismerné úgy, mint Pierre, vagy Amélie, vagy akár a kis David, már rémülten keresne elfoglaltságot, csak hogy ne kelljen a „bolond nőszemély” badarságait hallgatni. Hogy ne kelljen azon féktelen téboly és furcsa, néha követhetetlen gondolkodásmód miatti szálakat bogarászni, amik elhagyják a kis hölgy elméjét és telt ajkait. Ó ha Anton tudná, mibe kezdett. Hogy mennyire is imádja az intrikát. Mennyre is szereti, ha szavakkal tör meg valakit, s ébreszti rá, hogy igaza csak neki lehet, s minden, amit gondolt, amit érzett, és látott eddig, úgy van, ahogyan és amint azt a vámpírnő gondolja. Ó ha Anton tudta volna, nem kezdett volna bele talán. Hacsak nem olyan mint Ő, amit az eddig tapasztaltak alapján kétell. Ha másért nem is, nem nő, aki ráadásul olyan hisztérikus, mint a kis Leroi királykisasszony. De ez mind-mind kiderül most.
- Oh, kedvesem, ki az a bolond, aki henceg azzal, amit elért? Aki csak hangoztatja, mennyi mindene van, milyen hatalmas és sebezhetetlen, igazából azt bizonygatja, mennyire nincs semmije, mennyire gyenge. Vagy Ön szerint most dicsekednem kellene kedvesem? *kortyol újra. A friss, „hűsítő” kitűnő „évjárat” szinte itatja magát, szinte megrészegít, legyen annak származása bárhonnan is.
- Nem tűnnék szánalmas, magamutogató, üres és agyatlan bábnak, ha ecsetelni kezdeném mindazt, amit az évek, évtizedek alatt sikerült megszereznem? Azt a vagyont, hatalmat és kapcsolatrendszert? *s mégis megteszi, hiába mond mást, de hát ez az intrika, semmi más.
- De nem lennék több egy bohócnál, akin csak azért nevetnek, mert bohóc? Ha nem szórakoztatnék? S szórakoztató a sikerekről beszélni? Ha meg akar ismerni kedvesem, hát érje el, hogy beszéljek magamról, de annál többel, mintsem hencegjek, mit értem el. Mondja *teszi le a kiürült kelyhet egy újra arra sétáló szolga tálcájára.
- Ha Önt kérdezném a sikereiről, akarna, tudna Ön hencegni velük? Nekiállna valami alfahímként a mellét verni, hogy mely hatalmas és mérhetetlen kincset harácsolt össze az évek alatt? Vagy arról mesélne, hogy Ön mily tudás birtokosa? Hogy nincs, aki vetekedhetne Önnel? *tart egy kis szünetet
- S bár a hencegés férfiúi jellemvonás, Önt többnek nézem, mint valami vélt hímsoviniszta maszlaggal akarná egy magamfajta bájos hölgy érdeklődését felkelteni. Remélem, jól érzem kedvesem? *s nem zárja le a mondatot, s nem érdeklik most már a tradíciók sem, nyíltan pillant a férfi szemeibe. Hiszen beszél, s persze, annyira mégsem őrült, hogy bármi ostobasággal próbálkozna. Itt, mindenki szeme láttára, egy elíziumban?

Finoman, és visszafogottan, mégis lelkesen bólogatok, mutatva egyetértésemet.
„De nem lennék több egy bohócnál, akin csak azért nevetnek, mert bohóc?”
- De. - szúrom közben mintegy megválaszolva a kérdést, s ugye mért is lenne ez szó szerint szemtelenség, hisz helyeseltem. Ugyanakkor beismerése annak, hogy ugratni akartam, s nem szégyellem, mért is tenném, amikor látszik, hogy lázba, jött, hogy feltüzeltem, hogy szívesen veszi a játékot.
Amikor alfahímeket emleget, halkan röviden felnevetek.
- Nos, ha körbenéz … - kicsit halkabbra, bizalmasabbra veszem a hangsúlyt, s egy egészen kicsit közelebb hajolok, csak mintegy érzékeltetve ezzel is, hogy a játék részeként kvázi „bizalmas” mondandót közölnék - … akkor talál nálam sokkal alkalmasabbakat is az effajta alfahím szerepre. Bár ez a megnevezés az éjszaka más teremtményeinél sokkal divatosabb.
Visszaegyenesedem, s úgy folytatom.
- Hogy kedvem lenne-e hencegni, vagy sem, az lényegtelen, eddigi tevékenységem jó része bizalmas jellegű, nem lenne ajánlott erről szót ejtenem.
Úgy feleltem a kérdésre, hogy elvetettem a hencegés lehetőségét, s mégis megtettem egy homályos utalással. Maga a tény, hogy ilyenfajta munkáim voltak, nem titok, némi utánjárással kideríthető, hisz valahogy az újabb és újabb megbízók is mindig megtaláltak. Hogy hogyan, az legyen az ő dolguk.
- Nincs kedve kisétálni a teraszra? – teszem fel hirtelen a kérdést, mintegy megtörve mindkettőnk gondolatmenetét.

*Remek. Ezek szerint egy állásponton vannak. Ami azt is jelenti, látván a hirtelen és reflexszerű helyeslést, hogy ezen szópárbajt ő nyerte meg. Vagyis, az eszmecserében perpillanat az Ő véleménye múlta felül a másikét. Milyen jó, hogy nem rendeznek ebből valamiféle sportot. Mert egészen biztosan indulna, ha lenne belőle olimpia. Sőt, a ha a cinizmus és az intrika versenyág lenne, talán sok érmet is nyerhetne benne. Elmosolyodik, elégedett, nyugodt mosoly ül ki tekintetén, s sóhajt. Nem történik semmi jelentős a hajbókoláson kívül, s bár, talán neki is megkellene tennie, mégis, kecsegtető az idegen ajánlata. Úgyis hallja, ha valami történik.
- Igaza van kedvesem, a titkok azért vannak, hogy ne legyünk nyílt könyvek mások számára. No meg azért, hogy eléggé szórakoztató legyen, ahogyan a külvilág igyekszik felfedni azokat *rakja aprócska kezeit ajkai elé, s nevet fel újra, kedves, csilingelő, gyermeki kacajával. Páran felfigyelhetnek rá, de a beszélgetésben és trécselésben talán nem olyan feltűnő. De ha az is, kit érdekel. Bár, eléggé fura tekintve azt, hogy semmi komolyat nem mondott Aime ahhoz, hogy nevessen. De ez Anabelle. Igen, Ő ilyen szeszélyes, és ilyen bolond.
- Jólvan, menjünk *s menet közben, mielőtt belekarolna Aime-be még két pohár frissítőt „lop” le egy arra járó szolga ezüst tálcájáról, s illik, nem illik, a vámpírba karolva, ha minden igaz, kettesben hagyják el a forgatagot. Helyes, úgysem akart sokáig itt jópofizni. Bár, már nagyon kíváncsi az est „fénypontjára” amit még úgy érez, hátra van, legalábbis ami eddigi életét és tapasztalatait illeti. Bár, megszokta, itt sok dolog nem úgy megy, ahogyan ő ezt elképzeli, vagy képzelni véli. Egyik kezével a férfiba karolva, másikban a poharat fogva indul el Anton mellett, hagyja, had vezessék. Mint egy hölgyet a kísérője ugyebár?
- Nos, Mon Chérie. Ezek szerint őhencegőségem többre tartja, mint a sok kékvérű, elit és előkelő uraságot és hölgyeket? Mert ez igazán megtisztelő. Jól esik egy magamfajta ártatlan és kedves hölgynek, hogy egy gáláns úr megtiszteli figyelmével *na tessék, most pedig egy valódi, bálozó hölgy, akit éppen csábítani készülnek. Legalábbis ezt véli hinni? Ugyan, dehogyis! Csak kíváncsi, ezt hogyan reagálja le. Hiszen, ha éppen két egyszerű halandó lennének, még udvarlásnak fogná fel a dolgot.

Elindulunk kifelé, az erkélyre. Nem annyira azért, mert bizalmas kettesben akarnék maradni Annabelle-el, hanem mert szeretnék kicsit gyönyörködni a csillagokban, és a kilátásban. Ettől függetlenül, ha a hölgy udvarlásra és bókokra vágyik, tőlem megkaphatja.
- Annabelle, Ön gyönyörű, s biztos vagyok benne, hogy a jelenlévő összes férfi figyelmét magára vonta, hosszabb-rövidebb ideig, csak titkolják, s engem irigyelnek, amiért kísérőjéül választott.
A teraszra érve egészen a korlátig vezetem, s ott fordulok újra szembe vele.
- Igen, jól sejtettem. – bólintok. – A haján megcsillanó csillagfény még jobban kiemeli saját ragyogását.
Ó, megy ez nekem, annak idején, még életemben is ilyen szólamokkal puhítottam a hölgyek szívét.